Holtomiglan - Holtodiglan - 21. fejezet

Szép jó estét!
Kedd, tehát új H - H rész. Reméljük vártátok, ahogy mi is várjuk véleményeiteket továbbra is. Ne kíméljetek! :) Jó mulatást!
R&R

21. fejezet – Csoda

„Aki félelemben él, nem is él igazán. Mindig is lesznek olyanok, akik szembeszállnak a félelemmel, és mindig lesznek olyanok, akik inkább elmenekülnek.”

Született feleségek

NAPOK TELTEK EL, miközben mi egyre csak szervezkedtünk Edwarddal. Anyámék persze rövid pórázon tartottak, és minden egyes mozdulatomra ügyeltek. De nem tudtak rajtam kifogni. Egy szerelmes fiatal lány fondorlatain nehéz átlátni a felnőtteknek... Előttük eljátszottam, hogy minden csodás, és erős vagyok. Egyáltalán nem visel meg az, amit velem tettek. Noha belülről ez már egyáltalán nem így volt. Szenvedtem és gyenge voltam. Végtelenül gyenge Edward nélkül.

Maryvel úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városba, kicsit sétálunk, beszélgetünk. Legalábbis, ez volt az ok, amivel a szüleimet kábítottuk. Eleinte összeszűkült szemekkel méregettek, de utána mégis elengedtek, hiszen tisztában voltak vele, hogy ilyen programokat állandóan szerveztünk Maryvel.

Köztünk persze, nyilvánvaló volt, hogy hova is igyekszünk annyira. Edwardra volt szükségem, mégpedig most azonnal. Alig látom tovább, holmi órácskánál, és ez eléggé megviseli mindkettőnket.

A Masen birtokot elérve azonban a szívem önálló életre kelt a mellkasomban, és minden pillanatban csak ki akart szabadulni onnan. Vadul vert, rakoncátlankodott. Elmosolyodtam, hisz Edward közelségének tudata mindig ilyen reakciót váltott ki bennem.

A birtokhoz közeledve megláttam Elizabeth Masent, amint az egyik mindenféle színben pompázó fa alatt ül, kezében pedig egy könyvet tart. Gyönyörű látvány volt!

- Jó napot! – mondtam erőtlenül, miközben közelebb értünk. Féltem tán, hogy a nem várt látogatásom kissé felzaklatja őt.

- Cecily! – kiáltott vissza boldogan, és rögtön felénk indult. – De régen nem láttalak már!

- Igen, sajnos – válaszoltam lehajtva a fejemet.

- Mary – biccentett Elizabeth felé.

- Mrs. Masen.

Ránéztem Elizabeth-re, aki mosolyogva fürkészte az arcomat. Hiába is próbáltam volna tagadni előtte bármit is, egyetlen pillantásomból könnyűszerrel rájött mindenre.

Eközben éreztem, hogy valaki engem figyel. A pillantása szinte valósággal égetett, és nekem nem kellett sokat gondolkoznom azon, vajon ki lehet az. Hátrafordultam, és megláttam őt, amint a falnak támaszkodva engem néz. Ajkain megint az a kis pimasz mosoly bujkált, amit annyira imádtam.

Sebes léptekkel indultam el felé, és ő is ellökte magát a faltól. Már csak méterek választottak el minket egymástól, és hamarosan ez a távolság is megszűnt létezni kettőnk között.

Szorosan tartott a karjaiban. Úgy ölelt magához, mintha most találkoztunk volna hosszú hónapok óta először, pedig csak két napja nem láttuk egymást. Szorított magához, és ezzel mindent bevallott nekem. Ő is ugyanúgy érzett, mint én. Neki is kínkeservesek volt ez a külön töltött időszak, akárcsak nekem.

- Szia – suttogta, miközben kissé eltartott magától, hogy azokkal a gyönyörű szemekkel mélyen az enyémekbe nézzen.

- Szia – súgtam vissza, és éreztem, hogy a pillantásától teljesen zavarba jövök.

- Sétáljunk egyet! – Kézen fogott, majd elkezdett finoman húzni maga után. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tartunk, de ez most nem is érdekelt. A lényeg, hogy itt lehettem, vele. Végre. Mámorító érzés volt.

Én komolyan nem is tudtam, hogy a városnak van ilyen része is. Egy kis tisztásra mentünk, ahol minden tele volt növényekkel, és egy kis patak csordogált nem messze. Lélegzetelállító látvány volt.

- Ez egyszerűen... – kezdtem teljes áhítattal – gyönyörű...

- Igen, szerintem is – felelte lágyan, miközben a kezét rásimította az enyémre. Kicsit megremegtem. – Régebben nagyon sokat jártam ide. Amikor valamin gondolkodnom kellett, vagy csak egyedül szerettem volna lenni, itt kötöttem ki. Képes voltam órákat eltölteni a csendes magányban, teljesen kikapcsolva mindent. Szerettem azt az időtöltést. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy... – egy pillanatra elhallgatott. – Hogy egyszer megtalállak...

- Edward – fordultam felé, és szemeiben annak a fénynek a csillogását véltem felfedezni, amelyet a sajátomban is. – Én...

- Shh! – emelte ajkai elé a mutatóujját, hogy ezzel némasága intsen engem. És igaza volt. Nem kellettek ide most a felesleges szavak.

Arca közeledni kezdett az enyém felé, és amikor ajkaink találkoztak, egy pillanatra megszűnt létezni körülöttünk a világ. Én nem éreztem mást, pusztán a mérhetetlen boldogságot, amit a közelsége okozott. A nyaka köré fontam karjaim, és így is kicsit közelebb húzódtam hozzá. Vágytam a közelségére. Vágytam azokra a lopott csókokra, amelyeket tőle kaptam. Vágytam rá. Az illata elbódított, és hirtelenjében többet akartam.

Az édes és kábító illat teljesen megrészegített. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy soha de soha többé nem akarok nélküle élni. Mert ő volt az egyetlen az életemben, amiért megérte már létezni. Ő volt a csoda, amit csakis kizárólag nekem szántak...

Elhúzódtam tőle, majd a mellkasára hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívdobogását. Heves volt ugyan, de még mindig nem annyira kitörő, mint az enyém. A hajamat simogatta, miközben apró csókokat lehelt rá.

Sírhatnékom támadt. Egyrészt a boldogságtól, másrészt pedig az előttünk álló veszélyektől. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Hiszen, amikor vele voltam, úgy éreztem, hogy én vagyok a legbátrabb személy a Földön, és nincs olyan dolog, amit ne lennék képes megtenni. Érte. De amikor nem volt velem. – sajnos ez az utóbbi időben elég gyakran előfordult –, olyankor teljesen elveszett voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magamat, úgy véltem, nem vagyok képes szembeszállni a nagyvilággal.

- Cecily! – Edward hangja rántgatott vissza a valóságba. – Te sírsz? – Tartott finoman el magától, hogy szemügyre tudja venni az arcomat. Fel sem tűnt, hogy mikor eredtek el a könnyeim...

- Nem, én csak... – szipogtam, de a gyenge próbálkozásom hamar kudarcba fulladt.

- Mi a baj? – kérdezte gyengéden.

- Semmi... – próbálkoztam újra, de a hangom megint elcsuklott. Visszabújtam a mellkasához.

- Lehet, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád, nem?

- Csak... félek... – nyögtem ki végül.

Edward egy pillanat erejéig ledermedt.

- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem kell így döntenünk... Nem kell elmennünk. Valahogyan majd csak kibírjuk!

- Nem erről van szó... – zokogtam az ingébe, amelyet már teljesen eláztattak a könnyeim.

- Hát akkor? – Kitűrte a tincseimet az arcomból.

- Félek, hogy elveszítelek... Hogy egyszer... nélküled kell majd élnem!

- Oh... – hallottam halk suttogását. – Ettől... – Kereste a szavakat. Szerintem ezzel sikerült eléggé meglepnem, azt sem tudta, hogy mit mondjon. – Ettől nem kell tartanod...

- Hogy? – emeltem rá a könnyáztatta tekintetemet.

- Figyelj rám, rendben? Csak egyszer mondom el. – Bólintottam. – Ne gondolj ilyeneket. Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Figyelj, én... Én sohasem lennék képes téged elhagyni. Érted, soha? Ettől pedig ne félj... Inkább dőlnék a saját kardomba, minthogy téged elhagyjalak! Azt már nem. Örülök, hogy rád találtam, hogyan is gondolod azt, hogy képes lennék elengedni?

Holtomiglan - Holtodiglan - 20. fejezet

Sziasztok! Egy ilyen verőfényes márciusi napon, íme itt a huszadik fejezet. Reméljük, hozzájárul a vidámsághoz, vagy esetleg előidézi azt! :)
Puszi Nektek! R&R

20. fejezet – A döntés

„Nem háborgok, pedig háborúk dúlták fel a lelkem,

Nem lázadok, de egy egész világ dőlt össze bennem.

Csak nézem, ahogy betemet az éteri por,

Majd találkozunk Valahol, valamikor.”

Bikini

Edward szavai tökéletesen megdöbbentettek mindahányunkat. Én mosolyogva, anyámék pedig fehérre vált arccal kamilláztak kővé dermedve. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy tisztában voltam vele, anyám ezek után bármelyik percben robbanhat, és, hogy minden tőle telhetőt latba fog vetni, hogy csak azért is szétválasszon bennünket. Csak a szavai jártak a fejemben. Mindent betöltöttek bennem. Felkavarták a véremet, elöntötték a szívemet, teljes boldogságot hagyva maguk után.

Kimondott szavai véglegessé és tökéletesen valóssá tették azt, ami köztünk folyt. Eddig is tudtam, hogy nagyjából ugyanazt érezheti, mint én. Tudtam, hogy szeret, minden pillantásából, érintéséből, szavából könnyűszerrel leszűrhettem. Mégis az, hogy szavakba öntötte, amit én is teljes mértékben ugyanígy érzek, méghozzá anyámék előtt, kőbe vésetté formálta szerelmünket. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire végre megszólalt valaki. A percek immár lényegtelenné váltak.

- Ez hallatlan! – ébresztett fel anyám éles kiáltása mámoros állapotomból. – Nem tudom, mit képzel magáról. Szóhoz sem jutok a dühtől! Ez megengedhetetlen! – tajtékzott.

- Agatha, kérlek, nyugodj meg! – hallottam apám higgadt hangját. Reménykedve emeltem rá szemeimet. Tekintetünk találkozott. Kérlek, papa! Formáltam ajkaimmal, de szeme kőkeménnyé változott, tekintetét elkapta rólam. Ekkor tudtam, hogy ennyi volt. Apám pártfogására nem számíthatunk. Attól a perctől kezdve már csak a megoldáson törtem a fejem. Persze azért elöntött a csalódottság. Valahol végig abban reménykedtem, hogy ha ez az egész felszínre kerül, apámra számíthatok majd. Úgy véltem ő az, akinek fontosabb a boldogságom mindennemű rangi hercehurcánál. Tévedtem. – Cecily, édesanyád felháborodottsága most sajnálatos módon, indokolt – kezdte rám sem pillantva. Egy távoli tölgyfát fürkészett. Talán nehezére esett fájdalmat okozni nekem, de ebben már nem lehettem biztos. Nem feleltem. Nem is tudtam volna. A fájdalom összeszorította torkomat. Féltem, ha megszólalok abból csak szánalmas egércincogás lett volna. Most azonban minden méltóságomat meg akartam őrizni. Nem adhattam jelét annak, amit érzek. Nem akartam, hogy édesanyám elégedett legyen, hogy tudja kellőképpen földbe tiport. Ha valamikor, hát most szükségem volt az önérzetemre. Apám tovább kereste szavait. – Edward szavaiból ítélve, tényleg nagyon… szeret téged, de ezt nem engedhetjük, lányom. Nem tudhatjuk, hogy ez nem-e egy fellángolt kamaszszerelem, hogy nem-e múlik majd el, az évszakok elmúlásával. Nem kockáztathatunk. Most már nem bírtam szó nélkül.

- Lássuk, jól értem e! – kiáltottam keserűen nevetve. Hangom jóval erőteljesebb volt, mint vártam. – Szóval az nem lenne probléma, ha egy aszott, középkorú, unalmas, de rangos emberhez mennék hozzá, anélkül, hogy meglenne az esély rá, hogy valaha is boldogan éljek mellette, hogy valaha is belé szeressek. Az viszont, hogy egy olyan emberrel lépjek frigyre, akit már most az életemnél is jobban szeretek, pontosabban, aki az életet jelenti nekem, aki mellett boldogabb vagyok, mint életemben valaha, helytelennek ítélendő csak azért, mert, ha esetleg elmúlik a szerelem, édes esetlen lánykátok, majd ott marad egy fillér nélkül.

Egyenesen apámra szegeztem a tekintetem. Ezúttal nem akartam, hogy kikerülje. Azt akartam, hogy lássa benne, mekkora csalódottságot okozott nekem szavaival. És bár anyám előtt titkolni akartam mindennemű indulatot, apámmal tudatni akartam, mennyire bántott szavaival. Tudtam, hogy ő ettől nem elégedett lesz, hanem ostorozni kezdi majd magát. Talán kegyetlenség, de most ez volt a célom.

- Nem engedhetem el biztos jövő nélkül az egyetlen lányomat. Ezt ne kérd, Cecily! – mondta. Mintha könnyeket láttam volna csillanni a szemében. Értettem mik az érvei, tudtam, hogy ő az én érdekeimet nézi, de nem értettem miért nem fogja fel, hogy az én érdekem az, hogy Edwarddal legyek. Elfogadtam a döntését, de ez mit sem változtatott a dolog kimenetelén. Az én jövőm mással elképzelhetetlen. Egy sötét, reménytelen, magányos folt. Nem értettem, miért olyan nehéz elhinni, hogy valós, ami köztünk van.

- Apám – mondtam mélyen a szemébe nézve –, nekem nincs jövőm Edward nélkül.

Tudtam, hogy ha apámat sikerül is meggyőznöm, anyám és Eleanor, mindent elkövetnek majd, hogy meggondolja magát. Nem azért mondtam, amit mondtam, hogy mindent latba vetve megszerezzem az engedélyét. Nekem arra nem volt szükségem. Már rég elhatároztam magam, és ebben nem ingat meg, hogy a családom nem adja áldását ránk. Csupán az volt célom, hogy tisztában legyen vele. Nem is érdekelt, mit felel, csak el akartam menni onnét, végére akartam jutni ennek a szörnyen kellemetlen és fájó jelenetnek, minél hamarabb. Vártam, hogy belénk döfjék az utolsó és végleges szúrást, és mi megkezdhessük az újraélesztést. Anyámban most sem csalódtam. Amint észlelte, hogy apám kezd meginogni, bevetette magát.

- Szükségtelen ugyanazt ismételned. Döntésünk végleges. A fiú szedi a sátorfáját, te pedig, ha nem tudsz viselkedni, utazhatsz az első hajóval Londonba.

Remek. Meglehetősen fantáziadús. Nem is sejti mennyi lehetőséget adott ezzel a kezünkbe.

- Köszönöm, anyám – mondtam gúnyosan. – Ha most megbocsát, szeretnék egy kis friss levegőt szívni. Beszennyeztek itt minden oxigént – mondtam, majd szélsebesen az erdő felé vettem az irányt magam mögött hagyva a fullasztó helyzetet. Hallottam még anyám felháborodott kiabálását, illetve azt, ahogy Edward után kiált, ebből tudtam, hogy ahogy terveztem, utánam sietett. Most már semmi nem érdekelt. Nem számított, hogy majd halálra fagytam, hogy előbbi szavaimmal valószínűleg még inkább kihúztam a gyufát. Úgy éreztem, semmi nem ronthat már helyzetünkön. Ahogy egyre mélyebben hatoltam az erdőbe, folyamatosan Edward ajándékát markoltam. Amióta megkaptam, a medál kicsit azt az érzést keltette bennem, hogy velem van. És tudtam, hogy így van, hogy lemaradva ugyan, de ugyanoda tart ahova én.

Fél óra eltéréssel találkoztunk is a kidőlt fatörzsnél. Némán ölelkeztünk. Egy szót sem szóltunk egész végig. A csönd többet elárult minden kimondott szónál, az érintések helyettünk beszéltek. Tudtuk, ugyanaz jár mindkettőnk fejében. Mi lesz most? A fejemben már volt egy kész terv. Az azonban, hogy anyám meglobogtatta előttünk London lehetőségét, kissé változtatott a dolgokon.

- Eredetileg úgy gondoltam – kezdtem, mikor Edward a hosszú csendet megtörve kimondta a mindkettőnkben lappangó kérdést –, hogy Madisonba utazhatnánk. Ott élnek Mary szülei. Biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lennének. Ám anyám Londont emlegette, ami nekünk szintén egy jó lehetőség. Ott senkit sem ismerek ugyan, de ez azt is jelenti, hogy a szüleim nem értesülnének róla, hogy együtt vagyunk. Azt viszont tudnák, hogy semmiféle intézetbe nem járok… Mit gondolsz? Neked van valami ötleted?

- Hát tudod, a szüleimnek már rég meséltem rólunk. Eleinte féltettek ugyan, de aztán elkezdtek ötleteket gyártani. És itt kicsit kapcsolódunk is a London-kérdéshez. Anyámnak ugyanis régi vágya, hogy Angliába költözzünk. Ott él a nagynéném és családja, a szüleimnek pedig van egy kis megtakarított pénze. Tudod, anyám mindig bízott benne, hogy ez nem csak egy dédelgetett álom marad. Minden hónapban tett félre a hajóútra… Szóval ők teljes mértékig támogatnak, és készen állnak rá, hogy velünk együtt új életet kezdjenek. Az intézet azonban még így is problémás. Nem tudom, az alól mi lehetne a kibúvó, szerelmem.

Szemei kétségbeesést tükröztek. Tudtam, hogy fél. Én is féltem. Ki ne félne egy ilyen döntés

hajnalán? El akartam oszlatni minden kétségét. Én éreztem, hogy sikerrel fogunk járni. Sikerrel kell, hogy járjunk. Nincs más választásunk. Már berögződésemmé vált, hogy ilyen helyzetekben a medál után kapjak. Most is így tettem. Megszorítottam és mélyen Edward szemébe nézve kimondtam.

- Nem számít. Irány London.