Holtomiglan - Holtodiglan - 20. fejezet

Sziasztok! Egy ilyen verőfényes márciusi napon, íme itt a huszadik fejezet. Reméljük, hozzájárul a vidámsághoz, vagy esetleg előidézi azt! :)
Puszi Nektek! R&R

20. fejezet – A döntés

„Nem háborgok, pedig háborúk dúlták fel a lelkem,

Nem lázadok, de egy egész világ dőlt össze bennem.

Csak nézem, ahogy betemet az éteri por,

Majd találkozunk Valahol, valamikor.”

Bikini

Edward szavai tökéletesen megdöbbentettek mindahányunkat. Én mosolyogva, anyámék pedig fehérre vált arccal kamilláztak kővé dermedve. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy tisztában voltam vele, anyám ezek után bármelyik percben robbanhat, és, hogy minden tőle telhetőt latba fog vetni, hogy csak azért is szétválasszon bennünket. Csak a szavai jártak a fejemben. Mindent betöltöttek bennem. Felkavarták a véremet, elöntötték a szívemet, teljes boldogságot hagyva maguk után.

Kimondott szavai véglegessé és tökéletesen valóssá tették azt, ami köztünk folyt. Eddig is tudtam, hogy nagyjából ugyanazt érezheti, mint én. Tudtam, hogy szeret, minden pillantásából, érintéséből, szavából könnyűszerrel leszűrhettem. Mégis az, hogy szavakba öntötte, amit én is teljes mértékben ugyanígy érzek, méghozzá anyámék előtt, kőbe vésetté formálta szerelmünket. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire végre megszólalt valaki. A percek immár lényegtelenné váltak.

- Ez hallatlan! – ébresztett fel anyám éles kiáltása mámoros állapotomból. – Nem tudom, mit képzel magáról. Szóhoz sem jutok a dühtől! Ez megengedhetetlen! – tajtékzott.

- Agatha, kérlek, nyugodj meg! – hallottam apám higgadt hangját. Reménykedve emeltem rá szemeimet. Tekintetünk találkozott. Kérlek, papa! Formáltam ajkaimmal, de szeme kőkeménnyé változott, tekintetét elkapta rólam. Ekkor tudtam, hogy ennyi volt. Apám pártfogására nem számíthatunk. Attól a perctől kezdve már csak a megoldáson törtem a fejem. Persze azért elöntött a csalódottság. Valahol végig abban reménykedtem, hogy ha ez az egész felszínre kerül, apámra számíthatok majd. Úgy véltem ő az, akinek fontosabb a boldogságom mindennemű rangi hercehurcánál. Tévedtem. – Cecily, édesanyád felháborodottsága most sajnálatos módon, indokolt – kezdte rám sem pillantva. Egy távoli tölgyfát fürkészett. Talán nehezére esett fájdalmat okozni nekem, de ebben már nem lehettem biztos. Nem feleltem. Nem is tudtam volna. A fájdalom összeszorította torkomat. Féltem, ha megszólalok abból csak szánalmas egércincogás lett volna. Most azonban minden méltóságomat meg akartam őrizni. Nem adhattam jelét annak, amit érzek. Nem akartam, hogy édesanyám elégedett legyen, hogy tudja kellőképpen földbe tiport. Ha valamikor, hát most szükségem volt az önérzetemre. Apám tovább kereste szavait. – Edward szavaiból ítélve, tényleg nagyon… szeret téged, de ezt nem engedhetjük, lányom. Nem tudhatjuk, hogy ez nem-e egy fellángolt kamaszszerelem, hogy nem-e múlik majd el, az évszakok elmúlásával. Nem kockáztathatunk. Most már nem bírtam szó nélkül.

- Lássuk, jól értem e! – kiáltottam keserűen nevetve. Hangom jóval erőteljesebb volt, mint vártam. – Szóval az nem lenne probléma, ha egy aszott, középkorú, unalmas, de rangos emberhez mennék hozzá, anélkül, hogy meglenne az esély rá, hogy valaha is boldogan éljek mellette, hogy valaha is belé szeressek. Az viszont, hogy egy olyan emberrel lépjek frigyre, akit már most az életemnél is jobban szeretek, pontosabban, aki az életet jelenti nekem, aki mellett boldogabb vagyok, mint életemben valaha, helytelennek ítélendő csak azért, mert, ha esetleg elmúlik a szerelem, édes esetlen lánykátok, majd ott marad egy fillér nélkül.

Egyenesen apámra szegeztem a tekintetem. Ezúttal nem akartam, hogy kikerülje. Azt akartam, hogy lássa benne, mekkora csalódottságot okozott nekem szavaival. És bár anyám előtt titkolni akartam mindennemű indulatot, apámmal tudatni akartam, mennyire bántott szavaival. Tudtam, hogy ő ettől nem elégedett lesz, hanem ostorozni kezdi majd magát. Talán kegyetlenség, de most ez volt a célom.

- Nem engedhetem el biztos jövő nélkül az egyetlen lányomat. Ezt ne kérd, Cecily! – mondta. Mintha könnyeket láttam volna csillanni a szemében. Értettem mik az érvei, tudtam, hogy ő az én érdekeimet nézi, de nem értettem miért nem fogja fel, hogy az én érdekem az, hogy Edwarddal legyek. Elfogadtam a döntését, de ez mit sem változtatott a dolog kimenetelén. Az én jövőm mással elképzelhetetlen. Egy sötét, reménytelen, magányos folt. Nem értettem, miért olyan nehéz elhinni, hogy valós, ami köztünk van.

- Apám – mondtam mélyen a szemébe nézve –, nekem nincs jövőm Edward nélkül.

Tudtam, hogy ha apámat sikerül is meggyőznöm, anyám és Eleanor, mindent elkövetnek majd, hogy meggondolja magát. Nem azért mondtam, amit mondtam, hogy mindent latba vetve megszerezzem az engedélyét. Nekem arra nem volt szükségem. Már rég elhatároztam magam, és ebben nem ingat meg, hogy a családom nem adja áldását ránk. Csupán az volt célom, hogy tisztában legyen vele. Nem is érdekelt, mit felel, csak el akartam menni onnét, végére akartam jutni ennek a szörnyen kellemetlen és fájó jelenetnek, minél hamarabb. Vártam, hogy belénk döfjék az utolsó és végleges szúrást, és mi megkezdhessük az újraélesztést. Anyámban most sem csalódtam. Amint észlelte, hogy apám kezd meginogni, bevetette magát.

- Szükségtelen ugyanazt ismételned. Döntésünk végleges. A fiú szedi a sátorfáját, te pedig, ha nem tudsz viselkedni, utazhatsz az első hajóval Londonba.

Remek. Meglehetősen fantáziadús. Nem is sejti mennyi lehetőséget adott ezzel a kezünkbe.

- Köszönöm, anyám – mondtam gúnyosan. – Ha most megbocsát, szeretnék egy kis friss levegőt szívni. Beszennyeztek itt minden oxigént – mondtam, majd szélsebesen az erdő felé vettem az irányt magam mögött hagyva a fullasztó helyzetet. Hallottam még anyám felháborodott kiabálását, illetve azt, ahogy Edward után kiált, ebből tudtam, hogy ahogy terveztem, utánam sietett. Most már semmi nem érdekelt. Nem számított, hogy majd halálra fagytam, hogy előbbi szavaimmal valószínűleg még inkább kihúztam a gyufát. Úgy éreztem, semmi nem ronthat már helyzetünkön. Ahogy egyre mélyebben hatoltam az erdőbe, folyamatosan Edward ajándékát markoltam. Amióta megkaptam, a medál kicsit azt az érzést keltette bennem, hogy velem van. És tudtam, hogy így van, hogy lemaradva ugyan, de ugyanoda tart ahova én.

Fél óra eltéréssel találkoztunk is a kidőlt fatörzsnél. Némán ölelkeztünk. Egy szót sem szóltunk egész végig. A csönd többet elárult minden kimondott szónál, az érintések helyettünk beszéltek. Tudtuk, ugyanaz jár mindkettőnk fejében. Mi lesz most? A fejemben már volt egy kész terv. Az azonban, hogy anyám meglobogtatta előttünk London lehetőségét, kissé változtatott a dolgokon.

- Eredetileg úgy gondoltam – kezdtem, mikor Edward a hosszú csendet megtörve kimondta a mindkettőnkben lappangó kérdést –, hogy Madisonba utazhatnánk. Ott élnek Mary szülei. Biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lennének. Ám anyám Londont emlegette, ami nekünk szintén egy jó lehetőség. Ott senkit sem ismerek ugyan, de ez azt is jelenti, hogy a szüleim nem értesülnének róla, hogy együtt vagyunk. Azt viszont tudnák, hogy semmiféle intézetbe nem járok… Mit gondolsz? Neked van valami ötleted?

- Hát tudod, a szüleimnek már rég meséltem rólunk. Eleinte féltettek ugyan, de aztán elkezdtek ötleteket gyártani. És itt kicsit kapcsolódunk is a London-kérdéshez. Anyámnak ugyanis régi vágya, hogy Angliába költözzünk. Ott él a nagynéném és családja, a szüleimnek pedig van egy kis megtakarított pénze. Tudod, anyám mindig bízott benne, hogy ez nem csak egy dédelgetett álom marad. Minden hónapban tett félre a hajóútra… Szóval ők teljes mértékig támogatnak, és készen állnak rá, hogy velünk együtt új életet kezdjenek. Az intézet azonban még így is problémás. Nem tudom, az alól mi lehetne a kibúvó, szerelmem.

Szemei kétségbeesést tükröztek. Tudtam, hogy fél. Én is féltem. Ki ne félne egy ilyen döntés

hajnalán? El akartam oszlatni minden kétségét. Én éreztem, hogy sikerrel fogunk járni. Sikerrel kell, hogy járjunk. Nincs más választásunk. Már berögződésemmé vált, hogy ilyen helyzetekben a medál után kapjak. Most is így tettem. Megszorítottam és mélyen Edward szemébe nézve kimondtam.

- Nem számít. Irány London.