2011. március 22., kedd

Holtomiglan - Holtodiglan - 21. fejezet

Szép jó estét!
Kedd, tehát új H - H rész. Reméljük vártátok, ahogy mi is várjuk véleményeiteket továbbra is. Ne kíméljetek! :) Jó mulatást!
R&R


21. fejezet – Csoda

„Aki félelemben él, nem is él igazán. Mindig is lesznek olyanok, akik szembeszállnak a félelemmel, és mindig lesznek olyanok, akik inkább elmenekülnek.”
Született feleségek

NAPOK TELTEK EL, miközben mi egyre csak szervezkedtünk Edwarddal. Anyámék persze rövid pórázon tartottak, és minden egyes mozdulatomra ügyeltek. De nem tudtak rajtam kifogni. Egy szerelmes fiatal lány fondorlatain nehéz átlátni a felnőtteknek... Előttük eljátszottam, hogy minden csodás, és erős vagyok. Egyáltalán nem visel meg az, amit velem tettek. Noha belülről ez már egyáltalán nem így volt. Szenvedtem és gyenge voltam. Végtelenül gyenge Edward nélkül.

Maryvel úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városba, kicsit sétálunk, beszélgetünk. Legalábbis, ez volt az ok, amivel a szüleimet kábítottuk. Eleinte összeszűkült szemekkel méregettek, de utána mégis elengedtek, hiszen tisztában voltak vele, hogy ilyen programokat állandóan szerveztünk Maryvel.
Köztünk persze, nyilvánvaló volt, hogy hova is igyekszünk annyira. Edwardra volt szükségem, mégpedig most azonnal. Alig látom tovább, holmi órácskánál, és ez eléggé megviseli mindkettőnket.

A Masen birtokot elérve azonban a szívem önálló életre kelt a mellkasomban, és minden pillanatban csak ki akart szabadulni onnan. Vadul vert, rakoncátlankodott. Elmosolyodtam, hisz Edward közelségének tudata mindig ilyen reakciót váltott ki bennem.
A birtokhoz közeledve megláttam Elizabeth Masent, amint az egyik mindenféle színben pompázó fa alatt ül, kezében pedig egy könyvet tart. Gyönyörű látvány volt!
- Jó napot! – mondtam erőtlenül, miközben közelebb értünk. Féltem tán, hogy a nem várt látogatásom kissé felzaklatja őt.
- Cecily! – kiáltott vissza boldogan, és rögtön felénk indult. – De régen nem láttalak már!
- Igen, sajnos – válaszoltam lehajtva a fejemet.
- Mary – biccentett Elizabeth felé.
- Mrs. Masen.
Ránéztem Elizabeth-re, aki mosolyogva fürkészte az arcomat. Hiába is próbáltam volna tagadni előtte bármit is, egyetlen pillantásomból könnyűszerrel rájött mindenre.

Eközben éreztem, hogy valaki engem figyel. A pillantása szinte valósággal égetett, és nekem nem kellett sokat gondolkoznom azon, vajon ki lehet az. Hátrafordultam, és megláttam őt, amint a falnak támaszkodva engem néz. Ajkain megint az a kis pimasz mosoly bujkált, amit annyira imádtam.
Sebes léptekkel indultam el felé, és ő is ellökte magát a faltól. Már csak méterek választottak el minket egymástól, és hamarosan ez a távolság is megszűnt létezni kettőnk között.
Szorosan tartott a karjaiban. Úgy ölelt magához, mintha most találkoztunk volna hosszú hónapok óta először, pedig csak két napja nem láttuk egymást. Szorított magához, és ezzel mindent bevallott nekem. Ő is ugyanúgy érzett, mint én. Neki is kínkeservesek volt ez a külön töltött időszak, akárcsak nekem.
- Szia – suttogta, miközben kissé eltartott magától, hogy azokkal a gyönyörű szemekkel mélyen az enyémekbe nézzen.
- Szia – súgtam vissza, és éreztem, hogy a pillantásától teljesen zavarba jövök.
- Sétáljunk egyet! – Kézen fogott, majd elkezdett finoman húzni maga után. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tartunk, de ez most nem is érdekelt. A lényeg, hogy itt lehettem, vele. Végre. Mámorító érzés volt.

Én komolyan nem is tudtam, hogy a városnak van ilyen része is. Egy kis tisztásra mentünk, ahol minden tele volt növényekkel, és egy kis patak csordogált nem messze. Lélegzetelállító látvány volt.
- Ez egyszerűen... – kezdtem teljes áhítattal – gyönyörű...
- Igen, szerintem is – felelte lágyan, miközben a kezét rásimította az enyémre. Kicsit megremegtem. – Régebben nagyon sokat jártam ide. Amikor valamin gondolkodnom kellett, vagy csak egyedül szerettem volna lenni, itt kötöttem ki. Képes voltam órákat eltölteni a csendes magányban, teljesen kikapcsolva mindent. Szerettem azt az időtöltést. Olyankor mindig arról ábrándoztam, hogy... – egy pillanatra elhallgatott. – Hogy egyszer megtalállak...
- Edward – fordultam felé, és szemeiben annak a fénynek a csillogását véltem felfedezni, amelyet a sajátomban is. – Én...
- Shh! – emelte ajkai elé a mutatóujját, hogy ezzel némasága intsen engem. És igaza volt. Nem kellettek ide most a felesleges szavak.

Arca közeledni kezdett az enyém felé, és amikor ajkaink találkoztak, egy pillanatra megszűnt létezni körülöttünk a világ. Én nem éreztem mást, pusztán a mérhetetlen boldogságot, amit a közelsége okozott. A nyaka köré fontam karjaim, és így is kicsit közelebb húzódtam hozzá. Vágytam a közelségére. Vágytam azokra a lopott csókokra, amelyeket tőle kaptam. Vágytam rá. Az illata elbódított, és hirtelenjében többet akartam.
Az édes és kábító illat teljesen megrészegített. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy soha de soha többé nem akarok nélküle élni. Mert ő volt az egyetlen az életemben, amiért megérte már létezni. Ő volt a csoda, amit csakis kizárólag nekem szántak...
Elhúzódtam tőle, majd a mellkasára hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívdobogását. Heves volt ugyan, de még mindig nem annyira kitörő, mint az enyém. A hajamat simogatta, miközben apró csókokat lehelt rá.

Sírhatnékom támadt. Egyrészt a boldogságtól, másrészt pedig az előttünk álló veszélyektől. Nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Hiszen, amikor vele voltam, úgy éreztem, hogy én vagyok a legbátrabb személy a Földön, és nincs olyan dolog, amit ne lennék képes megtenni. Érte. De amikor nem volt velem. – sajnos ez az utóbbi időben elég gyakran előfordult –, olyankor teljesen elveszett voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magamat, úgy véltem, nem vagyok képes szembeszállni a nagyvilággal.

- Cecily! – Edward hangja rántgatott vissza a valóságba. – Te sírsz? – Tartott finoman el magától, hogy szemügyre tudja venni az arcomat. Fel sem tűnt, hogy mikor eredtek el a könnyeim...
- Nem, én csak... – szipogtam, de a gyenge próbálkozásom hamar kudarcba fulladt.
- Mi a baj? – kérdezte gyengéden.
- Semmi... – próbálkoztam újra, de a hangom megint elcsuklott. Visszabújtam a mellkasához.
- Lehet, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád, nem?
- Csak... félek... – nyögtem ki végül.
Edward egy pillanat erejéig ledermedt.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem kell így döntenünk... Nem kell elmennünk. Valahogyan majd csak kibírjuk!
- Nem erről van szó... – zokogtam az ingébe, amelyet már teljesen eláztattak a könnyeim.
- Hát akkor? – Kitűrte a tincseimet az arcomból.
- Félek, hogy elveszítelek... Hogy egyszer... nélküled kell majd élnem!
- Oh... – hallottam halk suttogását. – Ettől... – Kereste a szavakat. Szerintem ezzel sikerült eléggé meglepnem, azt sem tudta, hogy mit mondjon. – Ettől nem kell tartanod...
- Hogy? – emeltem rá a könnyáztatta tekintetemet.
- Figyelj rám, rendben? Csak egyszer mondom el. – Bólintottam. – Ne gondolj ilyeneket. Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Figyelj, én... Én sohasem lennék képes téged elhagyni. Érted, soha? Ettől pedig ne félj... Inkább dőlnék a saját kardomba, minthogy téged elhagyjalak! Azt már nem. Örülök, hogy rád találtam, hogyan is gondolod azt, hogy képes lennék elengedni?

1 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Ez a fejezet is jó lett a kis romantikusokról, pont mint a többi.
    Üdv: Bee

    VálaszTörlés