Holtomiglan - Holtodiglan - 1. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasók! :) Történelmi pillanatnak lehetünk szemtanúi, hiszen felkerült az első fejezet! :) 

Igazából, nem is nagyon tudjuk, hogy mit kellene hozzáfűzni... A lényeg annyi, hogy jó szórakozást kívánunk, és várjuk a pozitív véleményeket! :)

Üdv: Rhea és Ruth

1. fejezet – Ahol égig érnek a fák

„Elég csak élni: az ember mindent lát, és látja mindennek az ellenkezőjét.”

Charles Augustin Sainte-Beuve

PONT JÓKOR KELL ELMENNIE APÁMNAK IS A HÁZTÓL, így ránk marad minden tennivaló anyámmal. Eleanor természetesen kihúzta magát minden kötelesség alól, ahogy azt mindig is szokta. Jellemző dolog ez bátyámra.

Vendéglista, világítás, virágok, étel-ital, és még a szakáccsal sem beszéltem. Állítólag kedves nő, és bármilyen előkelő is az ember, a tíz ujját is megnyalja a főztje után. Reményeim szerint segítségemre lesz a menü kiötlésében is. Ötletem sincs, mivel kápráztathatnám el a vendégsereget. Nem akarok ugyanis szokásos ételeket, hiszen pulykát, meg hasonlókat otthon is ehet az ember.

Anyám rontott be a szobámba, mint valami dúvad, már kezdtem azt hinni, hogy valami borzasztó tragédia történt.

- Cecily, ezeket a bálról szóló hirdetményeket el kell vinned a patikáriusnak, a gyógyszerésznek, Mr. Woodsnak, a kereskedőnek, és az édességesnek is. Mondd meg, hogy feltétlenül rakják ki ezeket, és azt se felejtsd elmondani, hogy őket is nagyon szívesen várjuk. Érted? – tudakolta anyám, feleselést nem tűrő hangon. Elegem volt ebből az urizálásból, és nem szívesen követtem anyám példáját. Tudom, hogy nem illik ilyet mondanom, de elegem volt ebből a képmutató, és fellengzős világból.

- Te is vele mész, Mary – utasította a szolgálólányomat, mire Mary meghajolt előtte, majd újra felém fordult. Anyám kiment a szobámból, és Maryre néztem.

- Nem hiszem el, hogy mindig ezt kell neki tennie! – morgolódtam, miközben elvettem Marytől a kabátomat. – Cecily, csináld ezt, Cecily, csináld azt... Komolyan mondom, velem is úgy bánik, mintha nem is a gyermeke lennék. Annyira elegem van már ebből a sznob világból.

- Kisasszony, ne mondjon ilyeneket! – válaszolta Mary. – Az anyja nagyon szereti magát! Még akkor is, ha ezt nem veszi észre. Higgye el, ez így van!

- Persze, persze, hát hogyne! – hajtottam egyre, de jobbnak láttam inkább nem szólni többet. Kibontakoztam Mary kezei közül, majd kissé sértődötten, kezemben a papírokkal indultam el lefelé a hátsólépcsőn. Igen, ez is egy olyan gesztus, ami miatt anyám állandóan veszekszik velem. Ő szerinte a hátsólépcső csakis a cselédeknek van fent tartva, nekünk pedig a főlépcsőn kell közlekednünk. Teljesen mindegy neki, hogy én mit gondolok, az ő szava a szent. És ebből nekem már annyira elegem van...

Apám pedig... Még most sincs itthon, ahogyan az az elmúlt években történt. Befolyásos katonatiszt, akinek muszáj mindig mindenhol ott lennie. Nagyon hiányzik nekem, de persze, ezt soha senkinek sem említettem, nem lett volna helyénvaló. Mary közben utolért engem, és némán sétálgatott mellettem.

Láttam a bátyámat az udvaron a lova mellett, de szerencsére, ő nem szúrt ki minket. Imádtam Eleanort, de néha bizony eléggé túlzásba vitte ez aggódást, és a törődést. Apám helyett szeretett volna apám lenni, ezért pedig nem is lehetett őt hibáztatni.

Sorra vettem az üzleteket, boltokat, amiket anyám mondott, és utoljára hagytam a szakácsnőt. Egy kis házban lakott a város szélén, aminek hatalmas kertje volt sok-sok fával, és még több növénnyel. Régen, amikor kisebb voltam, sokat jártunk errefelé, és én mindig is vágyakozóan tekintettem erre a birtokra. Látszott rajta, hogy olyan emberek lakják, akiknek nem mindenük a pénz, a család és a boldogság az elsődleges szempont számukra. Felsóhajtottam, majd Mary kíséretében besétáltam az udvarba, és csak bámultam a meseszép növényeket.

- Segíthetek valamiben? – hallottam meg a hátam mögül egy kedves női hangot.

- Ó, elnézést kérek a zavarásért... – kezdtem, mire kérdő tekintettel meredt rám. Nem kellett elgondolkoznom azon, hogy mitől is van ennyire meglepve, tudtam, hogy nem várt tőlem ennyire kedves, előzékeny viselkedést. – Anyám küldött, mert lesz egy fogadásunk egy hét múlva, és azt szeretné, ha Ön készítené el a menüt.

- Hát persze! – mosolyodott el. – Jöjjön beljebb, és akkor megbeszéljük a részleteket.

- Öh... – Egy pillanatra elhallgattam, szerettem volna megkérni a kedves asszonyt arra, hogy hadd maradhassunk itt kint, hogy hadd szemlélhessem a gyönyörű fákat.

- Valami baj van, Kedvesem? – kérdezte ismét.

- Semmi baj sincs, csak esetleg nem beszélhetnénk ezt meg itt kint? Tudja, ezek a növények – mutattam körbe – teljesen elvarázsolnak engem.

- Tudja, én is nagyon imádom őket. A fiam ültette, és gondozza a kertet, nagyon szeret növényekkel foglalkozni.

- Igazán remek munkát végzett! – dicsértem meg az ismeretlent. Anyám ilyet sosem tett volna... Ebben is látszik, hogy mennyire másak vagyunk, Ő és én. – Nos, akkor... – Fordítottam el a tekintetemet a varázslatos világról, hogy végre megbeszélhessük azt is, amiért jöttem. – Magának megfelel a jövő hét szombati időpont?

- Igen, feltétlenül. És mit szeretnének, mi legyen a főfogás?

- Ez egy valóban fogós kérdés – halkan kuncogni kezdtem. – Anyám szerint, valami nem átlagos kell, hogy lássák az emberek, milyenek is vagyunk mi valójában... Habár, szerintem valakit nem a vacsorájából fognak megítélni, de ezt Ő sosem fogja megérteni... – suttogtam magam elé, miközben egy pillanatra elméláztam.

- Furcsa – szólalt meg mellettem a nő – nagyon furcsa, hogy maga így vélekedik, kedveském. Ritka az olyan ember, aki ilyen szemmel látná a világot.

- Igen, sajnos... És olyan nehezen értik meg ezt a felnőttek. Sosem voltam olyan, mint ők, mindig is eltértem tőlük, de régen még nem volt annyi bátorságom, hogy ezt ki is mutassam. Csak ültem csendben, feszesen, kecsesen, egyenes háttal, és eljátszottam, hogy hideg vagyok, és érzéketlen. Pedig olyankor, minden pillanattal egy kicsit meghaltam... Irtóztam a gondolattól is, hogy én is olyan kőszikla legyek, mint az anyám. Felnézek rá, persze, tisztelem, becsülöm, de a nézeteivel nem értek egyet. Én nem szeretem elhitetni az emberekkel, hogy más vagyok, mint ők. Mert nem vagyok az... De miket is fecsegek itt össze-vissza! – eszméltem fel hirtelen, és azonnal visszafogtam magam. Hiába, mindig is imádtam csacsogni, erről a szokásomról még senki sem volt képes leszoktatni. – Akkor megmondom édesanyámnak, hogy magának jó az időpont. Valamikor, a hét folyamán még idejövök, és akkor megbeszéljük a további részleteket. Elnézését kérem, amiért feltartottam, és elfecsegtem az időt...

- Ó, ugyan már, kedvesem! Ne szabadkozzon, ez csak természetes! Hogyha esetleg a közeljövőben bármikor beszélgetni támad kedve, tudja, hol talál...

- Igen, tudom – sóhajtottam. – Ott, ahol égig érnek a gyönyörű fák, ahol a szivárvány összes színében pompáznak a bokrok, ahol a legjobban zöldell a fű az egész városban...

Nem szólt többet, csak melegen elmosolyodott, majd elbúcsúzott, én pedig hazafelé indultam. Mary némán jött mellettem, nem szólt egy szót sem. Csendben lépkedtünk, és én a beszélgetésemen morfondíroztam Elizabeth Masennel. Hallottam már róla korábban is, s a városban mindenki jó szakácsnőként emlegeti. Nem véletlenül, hogy anyám választása ráesett.

Amikor hazaértem, javában ment a perpatvar. Anyám veszekedett valakivel, ordított és szitkozódott. Felrohantam hozzá a szobájába, s akkor láttam, hogy egyedül van. Ezt kissé furcsállottam, és rögtön hangot is adtam értetlenségemnek.

- Anyám, mi történt?

- Felmondott a kertészünk! – kiáltotta vissza. Leroskadt az ágyára, és közben mélyeket sóhajtozott. – Pedig most lenne rá a legnagyobb szükségünk, hiszen hamarosan itt van a fogadás, és apád hazatérte. Nem lehetnek rendezetlenek a növények.

Már éppen kezdtem volna bele a mondókámba, hogy ez nem akkora tragédia, és hogy Eleanor majd megcsinálja, amikor egy isteni ötlet fogalmazódott meg bennem. Eszembe jutott a hely, ahol égig érnek a gyönyörű fák, ahol a szivárvány összes színében pompáznak a bokrok, ahol a legjobban zöldell a fű az egész városban...

- Anyám – szólítottam meg finoman, mire rám emelte tekintetét. – Én tudok valakit ajánlani.

- És mégis ki lenne az? – cinikusan felnevetett. – A másik fele, meg hogy honnan ismersz te jó kertészeket?

- Ma voltam a Masen családnál, a megbízásából, ahol beszéltem a szakácsnővel, Elizabeth Masennel... Nos, jártam az udvarukban, anyám. Az a birtok egyszerűen csodálatos! A növények, a fák, a bokrok, minden meseszépen van gondozva, és fent tartva. A fia gondozza őket...

- Hát... nem is tudom – fintorgott kelletlenül.

- Sokkal jobban végzi a munkáját, mint az előző kertész... Nézze meg a saját szemével... Az a birtok gyönyörű!

Tudtam, hogy anyámat sem kellett tovább győzködnöm, biztos voltam benne, hogy most szinte rögvest hívatja a kocsist, hogy megnézhesse a Masen birtokot. Mindenre képes, csak azért, hogy a legjobb legyen.

És én nagyon remélem, hogy az ismeretlen fiú munkáját tökéletesnek is fogja tartani, mert mindennél jobban kíváncsi vagyok a kilétére.