Holtomiglan - Holtodiglan - 2. fejezet

Sziasztok! Bocsi a késésért, de a blogspot szórakozott velünk... :/  Reméljük, most már minden rendben lesz. A lényeg, hogy itt van, és Rhea írta! :) A kritikákkal továbbra se spóroljatok! Jó szórakozást! :)

2. fejezet – Láss meg, ne csak nézz!

”Mennyire másképp néznek ki az emberek, amikor mélyen a szemembe néznek! Mintha átváltoznának. Ha engem kérdeznek, szerintem igaz, hogy a szem a lélek tükre.”

Cecelia Ahern

- MARY! – HALLOTTAM ANYÁM KIÁLTÁSÁT. – MARY! Ó, csak, hogy itt van! Kérem, azonnal szóljon George-nak, hogy fogasson be. Sürgősen el kell utaznom a Masen család birtokára.

- Igenis, asszonyom!  

- Jaj, anyám erre igazán semmi szükség. Kevesebb, mint kétmérföldnyire laknak... Egy órányi járás sincs az út, könnyűszerrel mehetne gyalog is. – Láttam magam előtt, ahogy anyám megérkezik, ahhoz az egyszerű, de mégis mesés kis kunyhóhoz, a pónik futatta hintaján. Aligha lenne elkerülhető a felsőbbrendűség éreztetése. Nem akartam, hogy az a kedves asszony egy ilyen belépő alapján ítélje meg a családomat. Természetesen, egy percig sem áltattam magam azzal, hogy édesanyám meggyőzhető. Egy alkalmat sem szalasztott el, ha előkelőségének fitogtatásáról volt szó.

- Ugyan, Cecily, ne csacsiskodj! Nem árt, ha tisztában vannak vele, kivel is van dolguk.

- Valóban, nem árt – morogtam, amivel elégedettnek tűnt. Persze egyetértésnek vélte azt, amit én úgy értettem, jobb, ha Mrs. Masen tisztában van vele, kire bízza fiát... A szobám ablakából néztem végig, ahogy anyám elhajt. Ritka pillanatok egyike, mikor egyedül hagy a házban. Bár, teljesen egyedül persze ilyenkor sem lehetek. Nem feledkezhetem meg a cselédek hadáról. Szobalányok, szakács, komornyik... Néha elképzelem, milyen lenne teljesen egyedül élni egy erdő közepén. Vajon tudnék gondoskodni magamról? Vagy akaratomon kívül annyira hozzászoktam, hogy kiszolgáljanak, hogy meg sem állnék a saját lábamon? Kizárt. Világ életemben talpraesett teremtésként gondoltam magamra. Lehetetlen, hogy bárkire is rászoruljak.

Anyám körülbelül másfél óra múlva tért haza, kivirult pirospozsgás arccal. Láttára azonnal megnyugodtam. Semmit sem kellett mondania, sugárzott az elégedettségtől. Azért ő mégis csak rákezdett.

- Lányom, igazad volt! Az a kert egyszerűen lenyűgöző! Bár nekem kicsit túl sok a gaz... Nem tetszik, az a sok virágtalan zöld növény, de a mi nemesített fajtáinkból kihozhatná a maximumot.

- Jaj, anyám... – kezdtem.

- Csitt! A fiatalembert sajnos nem találtam otthon, de Mrs. Masen kifejezte elragadtatottságát az ajánlatunkkal kapcsolatban és ígéretét tette, hogy fia még a mai nap folyamán meglátogat minket.

- Tessék? Még ma?! – kiáltottam. Fogalmam sincs miért, de a hírtől egyenesen pánikhangulat kerülgetett. Hírtelen érdekelni kezdett, hogy állnak kusza vörös tincseim, hogy rendezett-e a ruhám. Anyám sem értette reakciómat... Fejét kapkodva bámult utánam, mikor Maryt magammal ráncigálva felrohantam a szobámba.

- Na, de kisasszony! Mit művel? – nézett rám a szobalány furcsán. Ekkor kaptam észhez. Szegény Marynek még a főkötője is lerepült, olyan hévvel vonszoltam magammal.

- Jaj, ne haragudj! Fogalmam sincs, mi ütött belém – mondtam és éreztem, hogy elpirulok.

- Ó, szerintem én sejtem! – nézett rám Mary sejtelmes mosollyal az arcán.

Kedveltem a lányt. Alig volt idősebb, mint én, ezért nagyon jól kijöttünk egymással. Anyám előtt természetesen titkoltuk, de valójában elég szoros kötelék alakult ki köztünk. Mivel abban a sznob társaságban, melyben én elvegyülni kényszerültem, nem sok hozzám hasonlót találok, mással nem is értek szót igazán. Marynek viszont bármit elmesélhetek és tudom, hogy megőrzi a titkaimat. Most sem lepődtem hát meg, mikor elsőre rájött mi is áll furcsa viselkedésem mögött.

- Nem tévedek, ha kijelentem a kisasszony határozottan érdeklődik a fiatalember iránt, igaz?

- Ugyan, még a nevét sem tudom – kezdtem a vitát, de nem láttam értelmét, hogy az ártatlant játsszam. Nagyon is ez volt a helyzet. – Rendben, igen, igazat beszélsz. Sajnos nagyon is érdekel a kiléte. Magam sem értem miért... Talán pont azért, mert nem tudok róla többet, csak azt, hogy kicsivel idősebb nálam, és hogy lenyűgöző a keze munkája… Aki így ért a növényekhez, csak érzékeny és kedves ember lehet. Gondolj bele, Mary! Biztosan gyönyörű zöld szeme van, akár a pázsit, melyet gondoz. A keze is biztos nagyon finom tapintású. Biztosan tisztelettudó, és művelt. Lefogadom, hogy szeret olvasni, és…

- Kisasszony! Igazán nem akarom félbeszakítani szokásos mélázását, de nem gondolja, hogy ezzel kicsi elveti a sulykot?

- Jaj, dehogynem, Mary, igazad van. Miket is fecsegek itt? Segíts inkább kifűzni a ruhám. A krémszínűt szeretném most felvenni. Gondolod, hogy jól fog állni? Jaj, Mary, úgy izgulok!

Mary erre kiadós nevetésbe kezdett, amivel még jobban elérte, hogy ostobának érezzem magam. Azonban nem tántorított el attól, hogy a legnagyobb gonddal kössem fel a hajam és válasszam ki a ruhámhoz illő hajcsatokat. Mikor az utolsó darab is a helyére került és épp Maryhez fordultam volna megerősítésért, anyám hirtelen dúvad módjára berontott az ajtón.

- Cecily! – kiáltotta. – Azonnal velem jössz! Végre megtanulod, hogyan kell elbocsátani egy haszontalan cselédet. Ez elfogadhatatlan! Egyszerűen rémes, milyen emberek vannak! Tajtékzom a dühtől!  

- Te jó ég! Anyám, szépen kérem, nyugodjon meg, a végén még megüti a guta itt nekem! Vegyen egy mély levegőt, és mondja el inkább mi történt, hátha tudok segíteni – próbáltam menteni a helyzetet.

- Segíteni, segíteni! Ezen már a jóisten sem segít. Egek ura! Mary, hozzon egy teát! – förmedt rá Maryre, mire ő – állítom megkönnyebbülve – kimenekült a szobából.

- Mondja hát el, mi történt! – kértem.

- Megbocsájthatatlan! – kezdte. – George-ról van szó.

- George? – hitetlenkedtem. A kitűnő lovas inas lassan már egy évtizede dolgozott a családunknak, és mindig kifogástalan munkát végzett. Mit hibázhatott el, ami ilyen reakciót váltott ki anyámból?

- Ő hát – folytatta. – Hát nem elhagyott egy lovat?!  

- Hogy mit csinált? – képedtem el.

- Jól hallottad. Épp mikor visszaértünk a kertészfiútól és vitte volna vissza a lovakat az istállóba, az egyik állat állítása szerint teljesen megkergült, ágaskodott, rúgott aztán szélsebesen elvágtatott. Hát hallottál már ilyet, édes lányom? Fel nem foghatom!

- Hát… ez tényleg elég súlyosan hangzik. Mi lett a lóval?

- Nem tudom. Nem került elő. Még ha előkerítette volna! Természetesen, akkor nem bocsátom el. Na de így… a szemem elé ne merjen kerülni az a csavargó! Ezért is kérlek meg téged, hogy tedd ki a szűrét.

- Tessék? Nem anyám, erről szó sem lehet. Nekem igazán semmi közöm ehhez az egészhez – tiltakoztam.

- Már pedig igenis megteszed! Korod ellenére semmi tekintélyed ebben a házban. Minden cseléd úgy bánik veled, mintha a barátos nőjük lennél. Ez nem helyénvaló! Itt az ideje, hogy veled együtt megtanulják, hogy te uralkodó vagy ebben a házban nem pedig a jóságos Szűz Mária. Ellenkezést nem akarok hallani! – vetette oda, majd egy határozott mozdulattal kiviharzott a szobából. – Egy órát kapsz – hallottam még a hangját a lépcsőfordulóból.

Remek. Hát ez igazán isteni. Rosszabb embert ki sem jelölhetett volna... Hihetetlen nőszemély. Pontosan tudja, hogy mennyire utálom az ilyen megnyilvánulásokat! Az pedig, hogy nincs tekintélyem, sületlenség. Attól, mert nem rettegnek tőlem a cselédek, mert nem merevednek szoborrá akárhányszor meglátnak, és mert a szemembe mernek nézni, miközben társalgok velük, még nem jelenti azt, hogy nem tisztelnek. Anyám egyszerűen ostoba nőszemély. Nem lát a gőgtől. És szegény George! Mindig olyan kedves volt és előzékeny. Most pedig kénytelen vagyok elvenni az állását. Jó, igaz, hogy hibázott, de mindenkinek jár még egy esély.

Persze már megtanultam, hogyha anyám valamit a fejébe vesz, akkor attól senki el nem tántorítja. Kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy nincs más választásom, el kell küldenem az inast. Jobbnak láttam nem húzni az időt, és minél előbb túlesni rajta. Fogtam hát magam és elindultam az istálló felé.

Nem csalódtam. George épp szorgosan fényesítette a lószerszámokat a sufni előtt, amikor odaértem. Mindig csodáltam, hogy ez a már ötvenes éveihez közeledő, alacsony, kopaszodó kis férfi körülbelül három ember munkáját végzi kifogástalanul, mindennemű panaszkodás nélkül. Akárhányszor megláttam, hatalmas mosoly terült szét már ráncokkal tarkított arcán. Mélyen ülő, bölcs szemei vidámságot tükröztek és mindig volt az emberhez egy-két kedves szava. Így volt ez most is. Amint meglátott, már mosolygott is, majd meghajolt. Meg sem várta, hogy közelebb érjek, már messziről kiáltva üdvözölt.

- Miss. Cecily! Hát önt is látni errefelé! Nézzenek oda, milyen csinos ma – mondta. Hangja egyre halkult, minél közelebb értem. Nem kerülte el figyelmét már-már ünnepi öltözetem. Ettől megint elpirultam. – Készül valahová, kisasszony? – kérdezte.

- Jó napot, George! – köszöntöttem én is mosolyogva. Hirtelen azonban oda nem illőnek éreztem a bugyuta vigyoromat, így rendeztem arcvonásaimat, és komolyabban folytattam. – Köszönöm, nagyon kedves. Nem, nem készülök sehova – feleltem. Normális esetben biztos elkotyogtam volna, hogy várok valakit, de ez ugyebár nem lett volna tekintélyt követelő „uralkodóhoz” méltó. – Nézze, George! Nem véletlenül sétálgattam erre. Az a helyzet, hogy roppant hálátlan feladat hárult rám.

- Ejnye, kisasszony, mi ez a komor tekintet? Kezd megijeszteni!

Na, most erre mit feleljek? Jól teszi, ha megijed drága George, meglehet, hogy hónapokig nem lesz munkája és otthona. Ezt mégsem mondhatom...

- Ó, George, annyira sajnálom, de nincs más választásom, el kell bocsátanom... Édesanyám megbocsájthatatlannak tartja a ma történt esetet az elszabadult lóval, ezért nem tart igényt többet a szolgálataira – böktem ki egy levegővel. A szemébe se mertem nézni. Szegény ember. Mihez kezd ezután?

- Értem – hallottam George egyszerű válaszát. Mást nem mondhatott. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam a családjának, asszonyom – fűzte még hozzá, majd faképnél hagyott. Asszonyom. Amióta az eszemet tudom, nem szólított így. Íme, a hőn áhított tekintély... Megsemmisülten álltam ott, akár egy fadarab, mikor ágak reccsenését hallottam a hátam mögött. Hirtelen megfordultam hát.

- Szépen csinálta. Valószínűleg most ítélte hátralévő életére hajléktalanságra azt a szegény embert. Ahhoz képest, nagyon szívélyes volt – szólalt meg a mögöttem ácsorgó illető. Fogalmam sem volt mióta állt ott, egy diófának dőlve, de valószínűleg végighallgatta beszélgetésemet George-dzsal. Azt sem tudtam ki ő, de minden szavából sütött a megvetés és a gúny. Szavam, lélegzetem elakadt az idegen prédikációjától. Mind a zsigereimbe talált, és ha szavai nem lettek volna elég bántóak, zöld szemei csak úgy szórták a szikrákat. Zöld... akár a pázsit, melyet gondoz.