Holtomiglan - Holtodiglan - 3. fejezet

Sziasztok! :) Megint meghoztuk az új részt. Reméljük, hogy majd elnyeri tetszéseteket, és ennek hangot is adtok! :) 

Jó szórakozást kívánunk hozzá! :)

3. fejezet – Megjátszott komolyság

”Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.

És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.”

Sztevanovity Dusán

MEGSEMMISÜLTEN ÁLLTAM OTT, és bámultam a gyönyörű szempárba, amely most rideg megvetést tükrözött. Valamit mondani akartam, szólni, ellenkezni, hogy semmi sincs úgy, ahogyan ő gondolja. De egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A lábaim fölbe gyökereztek, és nem mozdultak onnan, hiába próbáltam őket elszakítani a talajtól. Ő bezzeg csak hanyagul nekitámaszkodott annak a fának, kezeit karba fonta a mellkasa előtt, és ezzel elárult mindent, amit irántam érzett.

Vettem egy mély levegőt, és szólásra nyitottam a számat, de helyette inkább felemeltem a szoknyám alját, és rohanni kezdtem az erdő felé. Nem tudott érdekelni, hogy sáros lesz a ruhám alja, hogy kiesnek a hajcsatok a hajamból, hogy a könnyek szinte elmossák a szeplőimet az arcomról. Bántottak az idegen szavai, mérhetetlenül bántottak... A lábaim mintha a föld felett szálltak volna, miközben futottam, nem pedig a gazos avarban törtek volna utat maguknak. A könnyeimtől elhomályosult a tekintetem, nem láttam rendesen, és az oldalamat szúrta már a fájdalom. Megállásra kényszerültem.

Ledőltem én is az egyik fa tövébe, kezembe temettem az arcomat, és csak hagytam, hogy a könnyeim felszakadjanak a bensőmből.

Annyira, de annyira utálom ezt az egész életet! Miért kell nekem ilyen kegyetlen feladatokat teljesítenem anyám megbízásából? Mert ő nem lenne képes rá, mert nekem nincs tekintélyem... Hát, tessék! Elérek most valamit a tekintéllyel? Elbocsátottam George-ot, azt az embert, akit gyermekkorom óta ismerek... Legközelebb ki lesz a sorból a következő? Talán Mary? De én nem vagyok kegyetlen! Nem vagyok kegyetlen... Ismételgettem magamban, persze teljesen feleslegesen. Ezek után senki le nem mossa rólam, hogy egy szívtelen szörnyeteg vagyok, akinek nincsenek érzései... Pedig vannak, de még mennyire, hogy vannak!

Néhány perc telt el, amikor meghallottam egy ismerős hangot a távolból.

- Kisasszony! Kisasszony! Miss. Cecily! – kiáltotta Mary valahonnan a távolból.

- Itt vagyok... – feleltem erőtlenül, hangom nem volt több puszta suttogásnál.

- Kisasszony! – Ám ezúttal nem volt Mary próbálkozása felesleges, kiszúrta a ruhámat a fa alatt... Rohanni kezdett felém, majd lerogyott a földre, hogy jobban szemügyre vehessen. – Mi történt magával?

- Hogy mi, Drága Mary... Hogy mi? Elbocsátottam George-ot...

- Ó! Hát ettől ennyire bánatos?

- Mintha ez nem lenne elég!

- Kisasszony, nem viselkedhet így. Kérem, keljen fel, mielőtt még az anyja keresni kezdené... Tudja, hogy milyen. Sokkal nagyobb gond lesz belőle, ha most nem jön haza velem... Kérem!

- Rendben – szipogtam végül. Letörölgettem a könnyeimet, és felálltam a földről. Elhatároztam magamban, hogy megmutatom, a szívem mosolyogva, gondtalanul is megszakadhat...

* * *

Átöltöztem, megigazítottam a hajamat, s eltűntek a vörös foltok a szemem körül, amelyeket a sírás okozott... Megint az a Cecily voltam, aki néhány órával ezelőtt, legalábbis anyám szerint. Jellemző, hogy semmit sem vett észre az egészből...

Mary egész nap szükségét érezte annak, hogy mellettem maradjon, amiért nagyon hálás is voltam neki. Képtelen lettem volna most egyedül maradni, és azon bánkódni, hogy mennyire nem vagyok jó senkinek sem... Így legalább a tudat bennem volt, hogy van valaki, aki nem hagy engem egyedül.

A zöld szempár képe jelent meg lelki szemeim előtt, én pedig összerezzentem. Olyan átható pillantással méregetett, annyira dühös volt... Megértettem. Nagyon is egyet értettem vele, bármennyire is a dolgok másik álláspontján álltam. Valljuk be, ha egy külső szemlélőként láttam volna azt, hogy valaki ilyesmit tesz... Én is elítéltem volna.

Odakintről meghallottam egy ismerősen csengő hangot, ezért felpattantam ültő helyemből, és leszaladtam a hátsólépcsőn. Megpillantottam Eleanort éppen leszállni egy lóról. Odasiettem hozzá, és kérdő tekintetemet az övébe fúrtam.

- Hát te meg?

- Neked is szia, Cecily! Hát így kell üdvözölni a bátyádat?

Most valahogy nagyon nem volt kedvem ehhez a játékhoz.

- Te lovagolni mentél? Nem is tudtam róla...

- Nos, eredetileg nem is mentem... Éppen az erdőben töltöttem az időmet, amikor megláttam ezt a jószágot. Rögtön tudtam, hogy ez a miénk lesz, ezért hát gondoltam, visszahozom.

Villámcsapásként értek bátyám szavai. Ezek szerint teljesen felesleges volt elbocsátani George-ot, hiszen az elveszett állat megkerült, ő pedig már nem dolgozik itt... Éktelen haragra gerjedtem, és mit sem törődve a következményekkel trappoltam be a házba, és indultam el anyám szobája felé.

- Anyám! – kiáltottam dühösen. – Anyám!

Éppen az asztalnál ült, egy újságot lapozgatott, és teát kortyolgatott. Nahát, mily meglepő! A tökéletes világába szuperül illik ez az idilli kép!

- Mi történt, kislányom? – fordította felém rosszalló tekintetét.

- Hogy mi? A bátyám éppen most tért haza azzal a lóval, ami elszökött!

- Ó! – csodálkozott el. – És most mit kellene tennem?

- Anyám, én ma a megbízásából feleslegesen elbocsátottam egy olyan embert, aki nagyon jól végezte a munkáját! – tajtékzottam a dühtől. Ez illetlen viselkedés volt vele szemben, de nem bírtam türtőztetni magamat. – Én megmondtam, hogy ez nem lesz jó ötlet, de hát miért is lehetne nekem néha igazam?

- Cecily! – kiáltott vissza anyám mérgesen, miközben felállt az asztaltól, és hozzám sietett. Elkapta a ruhámat, és magához rántott. Ekkor érkezett meg a helyiségbe a bátyám is, és értetlenkedésének hangot is adott.

- Mi folyik itt?

- A kisasszony úgy véli, hogy lehet a tulajdon anyjával szemtelen! Azt hiszi, hogy mert már tizenhat éves, mindent megtehet. Hát, nagyon tévedsz, édes lányom! Nincs semmi jogod sem arra, hogy így beszélj velem. George pedig hibázott, megérdemelte a méltó büntetését!

- Na de anyám... – Lépett mellénk Eleanor is. – Ennyire ne idegesítse fel magát miatta. A lényeg az, hogy a ló megvan, nekünk pedig szükségünk van kocsisra, nemde? Most gondoljon csak bele... Felvenni egy újabb inast George munkájára, aki lehet, hogy nem is vállalja el az állást... Megérné annyit aggódni miatta? Úgyis mindjárt itt a bál, most nincs ideje arra, hogy még minden mással is foglalkozzon...

- Igazat beszélsz – bólintott anyám, majd elengedett, én pedig a bátyám háta mögé bújtam ijedten. Eddig még soha az életben nem tett velem ilyesmit... – Nincs nekem időm most arra, hogy ilyen alantas dolgokkal foglalkozzam, viszont kocsisra tényleg szükségünk van. Ha pedig jól végzi most is a munkáját, akkor maradhat. Nem bánom. Cecily! – szólított meg. – Mivel látom, mennyire szíveden viseled a sorsát, rád bízom azt a feladatot, hogy ezt közöld vele is. Gyerünk, menj, indulj!

Elengedtem a bátyám kezét, majd immáron az előbbi jelenetre nem is gondolva, vidáman s mosollyal az ajkamon indultam lefelé a hátsólépcsőn. Halkan dudorásztam, és engedélyeztem magamnak az érzést, miszerint mégsem vagyok egy kegyetlen szörnyeteg. Kiléptem az ajtón, de úgy tűnik, akkora hévvel tettem meg ezt, hogy beleütköztem valakibe. Lerogytam a földre, és eléggé megszeppentem, de mérgelődés és szitkozódás helyett csak jót nevettem magamon, és az igen különleges helyzeten.

 - Ó, elnézést, sajnálom! – fordultam kuncogva az idegen felé, akinek sikeresen nekimentem néhány másodperccel ezelőtt. – Az én hibám volt, kérem, ne haragudjon! Annyira szórakozott vagyok mostanság!

Most néztem fel az illető arcába, de amikor tudatosult bennem kiléte, ledermedve figyeltem tovább. A zöld szempár most is megbabonázva nézett engem, ám nem olyan rideg érzésekkel, mint eddig. Kíváncsiság és értetlenség fénye csillant fel benne, majd magát kissé összeszedve nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.

- Kérem, ne haragudjon rám – mondta illedelmesen, miközben felhúzott a földről. Leporoltam a ruhámat, majd megigazítottam rakoncátlan tincseimet. – Eléggé figyelmetlen voltam, és nem hallottam, amikor érkezett... – kezdett volna szabadkozni, kimagyarázni magát, de szavai mögött feltűnt az irónia, és a mesterkéltség. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy még egyszer eljátssza velem azt.

- Hát, végül is... Igen. A maga hibája volt az egész. Tulajdonképpen... – mondtam megjátszott komolysággal, rezzenéstelen arccal. Láttam a szemében tükröződni a döbbenetet, és tudtam, most van abban az állapotban, amiben én is voltam. Nem tud megszólalni. – Szépen csinálta... – Tudtam, hogy a kívánt hatás nem marad el. Elindultam hát, és közben a hátamban éreztem pillantását.