Holtomiglan - Holtodiglan - 4. fejezet

Halihó, sziasztok! Íme az újabb fejezet, amellyel egyre közelebb és közelebb kerülünk a cselekmény kibontakozásáig. Jó olvasást kívánunk mindenkinek, és köszönjük a hozzászólásokat, illetve, hogy ennyien visszajártok hozzánk!

Üdv: Ruth és Rhea  

4. fejezet - Berögződés

„Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll...” 

 Paulo Coelho

KIROBBANÓ ÖRÖMMEL SZÖKDELTEM VÉGIG AZ UDVARON. Rég éreztem hasonlót. Utoljára akkor, mikor először vágtáztam a lovammal. Felszabadultság, lelkesedés és megállíthatatlanság feszítette a mellkasom. Kitéptem hát a még meglévő csatokat a hajamból, engedtem, hogy a menetszél lágyan összeborzolja tincseimet. Úgy gondoltam George még nem lehet messze. Összepakolni is alig volt még ideje, ezért egyenesen a kert végi kis kunyhóhoz rohantam. A faház nem volt messze az istállótól, és mivel sufnink már volt, nem tudtuk másra használni. Felajánlottuk hát George-nak, hogy szálljon meg ott, amíg nálunk szolgál. Végigfutottam a sóderes kis ösvényen, majd mikor a házhoz értem, ököllel dörömbölni kezdtem George ajtaján.

- George! Itt van még? – kiáltottam. – George! Kérem, feleljen, ha itt van! Jó híreket hoztam!

Erre kinyílt a kis faajtó és feltűnt a drága George, akinek most jobban örültem, mint valaha. Alig bírtam visszafogni magam, már-már a nyakába ugrottam. Nem hagytam szóhoz jutni, láttam az arcán a kíváncsiságot, azonnal lerohantam a jó hírrel, nem akartam tovább váratni. –

- Képzelje – kezdtem –, a bátyám nemrégiben visszatért. Sosem találja ki, hogy mivel – szögeztem le. Találgatásra azonban nem hagytam lehetőséget. – A lóval, ami elszabadult! – kiáltottam. – George, minden rendben! Visszakapta az állását!

- Ó, Miss. Cecily! Ó, drágalátos Szűz Mária! Hálásan köszönöm! – újongott, majd derekamnál fogva felkapott, úgy forgott velem körbe-körbe, míg mindketten el nem szédültünk. Szívből nevettünk... Ez már a megszokott társalgás volt kettőnk között. Igazán felszabadult. Érezhető volt, hogy gyerekkorom óta ismerem ezt a rendkívüli embert, hogy ő volt az, aki megtanított lovagolni és még annyi minden másra is az élet dolgairól…

Miután elbúcsúztam lovas inasunktól, nem volt még kedvem visszamenni a házba. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, sétálok egyet a közeli erdőben. Volt ott egy kis sövény, amit már jobban ismertem, mint a tenyeremet. Akárhányszor magányra vágytam, elmélkedni vagy akár olvasgatni támadt kedvem, ezen az ösvényen sétálgattam. Ahogy beértem az erdőbe, olyan volt, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Szerettem azt képzelni, hogy ez így is van. Az erdő ilyenkor a saját birodalmammá vált. A hatalmas fák ilyenkor zöldellő vártornyokká váltak, az énekesmadarak nekem énekelték minden dalukat, a mókusok pedig az udvari bolond szerepét töltötték be, ahogy akrobatákat megszégyenítő ügyességgel rohangáltak a fákon, vagy zsonglőrködtek a makkokkal. Minden az én örömömet kívánta szolgálni. Ahogy ott sétáltam elmélázva, gyönyörködve a tájban, ismét bevillant a kép a rejtélyes fiúról. Lehetséges, hogy valaki ekkora hatással legyen az emberre? Nem tagadhatom, hogy mióta hallottam róla, meg szeretném ismerni. Most viszont, hogy a szemébe néztem, valahogy úgy éreztem, már ismerem, hogy mindig is ismertem. Egyetlen pillantása elég lett volna rá, hogy beférkőzzön a fejembe? Nem engedhettem, hogy mélyebbre is beférkőzzön. Hiszen nem feledkezhetem meg a megvetéséről sem. Butaságnak tűnik, hogy legfőbb célom az volt, hogy meggyőzzem, téved velem kapcsolatban? Pedig így volt. A bál szervezése és minden egyéb teendőm eltörpült emellett. Persze lehetséges az is, hogy csak túl sok időm volt gondolkozni. Idejét láttam hát, visszatérni a valóságba.

- Hát te meg merre jártál? – szegezte nekem a kérdést édesanyám, amint beléptem a tágas szalonba. A kandalló előtti hintaszékben ült, kézimunkázott. Már megint párnát hímezett. Ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Állítása szerint jót tett az idegeinek. Ami pedig jó az idegeinek, az az én idegeimnek is jó.

- Közöltem George-dzsal a jó hírt, utána pedig jártam egyet. Látnod kellett volna, milyen boldog volt – mosolyogtam.

- Nagyszerű – vetette oda foghegyről. – Egyébként megérkezett a kertész fiú – folytatta lelkesedve. Ez a téma kivételesen engem is lelkesített, bár ezt semmi pénzért be nem ismertem volna.

- Valóban? – játszottam a közömböst. – És, mit gondol be fog válni?

- Ó, ebben egészen bizonyos vagyok. Ez az Edward, mert úgy hívják, elragadó egy fiú. Hihetetlen mód illedelmes. Meglepő, ha csak a neveltetését nézem. És rendkívül jó kiállású.

Nem gondoltam volna. Lehetséges, hogy az én rejtélyes idegenem mindenkire ilyen hatást gyakorol? Már az is meglep, hogy egyáltalán a nevét sikerült elsőre megjegyeznie, nem hogy ódákat zeng a modoráról. Anyámnak általában hetekbe telt megjegyezni az új szolgálók nevét. Edward…

- Be kellene titeket mutassalak egymásnak – rántott vissza anyám negédes hangja a jelenbe. – Azon nyomban szólok is neki – mondta. Majdnem kiszaladt a számon a tiltakozás, de magamra parancsoltam. Nem szabad, hogy mélyebbre férkőzzön!

- Ó, rendben. Amennyiben szükségesnek tartja...

- Mary! – kiáltott anyám.

- Igen, asszonyom? – lépett be azonnal.

- Mary, kérlek, szólj Edwardnak, hogy fáradjon a szalonba, szeretném bemutatni Cecilynek – adta ki anyám a parancsot.

- Igenis – mondta Mary, majd mielőtt kiment az ajtón, rám kacsintott. Megint elpirultam.

Ezután anyám elkezdett mesélni valamit, talán arról, hogy hogyan halad a bál előkészületeivel, de nem tudtam ráfigyelni. A szívem a torkomban dübörgött. Miért? Pont azt nem akartam, hogy elérje a szívemet... Nem volt mit tenni, már hallottam közelgő lépteit. Gyorsan kisimítottam kusza tincseimet az arcomból, megcsipkedtem az orcámat, bár majdnem biztos, hogy e nélkül is rákvörösre gyúlt.

- Mr. Masen – jelentette be Mary.

Most azonban nem láttam rám pillant-e. Szemem már az ajtót fürkészte. Az ajtót, amin pár másodperc múlva belépett Edward. Nevetséges vagy – fegyelmeztem magam. – Lehetetlen, hogy egy kertész fiú ilyen hatással legyen rád, szedd össze magad!

- Edward, szeretném, ha megismerkednél a lányommal! Ő itt Cecily – mutatott rám anyám.

- Igen, már találkoztunk – mosolygott Ő. – Örülök, hogy hivatalosan is megismerhetem, kisasszony – mondta.

Valóban nagyon illedelmes. Nem tetszett ez nekem. Nem akartam, hogy szertefoszoljon az a szertelen viszony közöttünk. Nem akartam, hogy átváltsunk ebbe a hivatalos maszlagba. Azt a pimasz Edwardot akartam megint, aki leteremtett az udvaron.

- Részemről a szerencse – válaszoltam tartva magam a formalitáshoz. Bár próbáltam szememmel valami mögöttes tartalmat sugallni, nem tudom elért-e hozzá az üzenetem. Kis szünet után azonban megszólalt.

- Ha nem veszik zokon, én most visszatérnék a munkámhoz. Rengeteg a dolgom odakint.

- Persze, Edward, menjen csak! Szóljon, ha bármire szüksége van – mondta anyám.

- Köszönöm – felelte Edward, de nem nézett anyámra. Tekintetét végig az enyémbe fúrta. A pillanat végeztével aztán el is ment, csendet hagyva maga mögött.

- Na, mit szólsz? – kérdezte anyám. – Hát nem elragadó?

- De, valóban. Nagyon... elragadó.