Holtomiglan - Holtodiglan - 5. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztuk a következő fejezetet, és reméljük, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást kívánunk hozzá, a véleményeiteket várjuk! :)

5. fejezet – Álarc mögött

„Más jelmez itt, más helyszín ott: a mesék nem halnak meg, csak minden nemzedékkel újjászületnek egy más korban, más nyelvezettel.”

Joanne Harris

FÁRADTAN ÉS NYÚZOTTAN ÉBREDTEM A REGGEL. Csütörtök volt, ami annyit jelentett, hogy már csak két napunk maradt hátra a bálig. Igazán nagy összejövetel lesz, amit apám hazatérésére rendezünk. Titkon már alig vártam a pillanatot, hogy újra megpillanthassam, hogy újra a karjainak megnyugtató ölelésébe bújhassak, és elpanaszolhassam neki, hogy mennyire unalmas az élet, amióta nincs itthon. Sosem tudtam pontosan miért, de mindig apám volt az, aki a legjobban megértett engem. Anyámnak mindig csak a bátyám létezett, ő volt a szeme fénye... Az első gyermek, méghozzá fiú! Nem lesz vele semmi gond! Követni fogja az apja példáját, belőle is magas rangú katonatiszt lesz! – hallottam még a fülemben csengeni anyám szavait.

Mary nyitott be az ajtómon, majd mosolyogva konstatálta, hogy ma nem keltem túlságosan korán. Még szerencse, hogy anyám a bállal van elfoglalva, ideje sincs rám. Szerencsére.

- Kisasszony! – kuncogott. – Milyen volt a tegnapi napja?

- Mary – fordultam felé szigorú tekintettel, de amikor megláttam rémült arcát, kitört belőlem a nevetés. – Csak nem kíváncsi?

- De, ami azt illeti, igen nagyon is – hajtotta le szégyenlősen a fejét, mire én megpaskoltam magam mellett az ágyat, ezzel jelezve neki, hogy foglaljon helyet mellettem.

- Tegnap hivatalosan is megismerkedtünk, ugyebár. Nyilván, erről még tud...

- Igen, kisasszony – bólintott türelmetlenül.

- Tulajdonképpen, azt kell mondanom, hogy semmi sem történt. – Mary elkerekedett szemekkel nézett rám. – Semmi olyasmi, amit meg kellene említenem. Illedelmesen bemutatkoztunk egymásnak, és persze, mondanom sem kell, hogy mű és mesterkélt volt az egész. Ha visszagondolok a fagyos pillantására, rögtön elmegy mindentől a kedvem. Tudom, Mary, jól tudom, hogy ennek nem lenne szabad így lennie. De hát egyszerűen nem tudok cselekedni ellene. Akárhányszor megérzem a pillantását magamon, valami furcsa dolog kerít hatalmába, olyasmi, amit ezelőtt soha nem tapasztaltam... – sóhajtottam egy nagyot, majd kibámultam az ablakon.

- Kisasszony, magára túlságosan is jó hatással van a fiatalember! – kuncogott, majd felállt mellőlem, és a szekrényemhez lépett. Elővett belőle egy halványkék ruhát, majd leültetett a fésülködő asztalhoz, és kifésülte a rakoncátlan tincseimet. – Ez persze, nem is baj...

- Ó, Mary, dehogyisnem baj! Gondolj csak bele! Milyen képet vágna anyám, ha megtudná, hogy egy olyan személy ejtette rabul a szívemet, aki... az ő szemében nem több egy puszta kertészfiúnál.

Felálltam az asztaltól, majd kiküldtem Maryt a helyiségből, és felöltöztem. Még egy utolsó pillantást vetettem a hajamra, majd én is kiléptem szobámból, a bátyámat óhajtottam megkeresni. És nem is tartott ez a művelet sokáig, hiszen hamarosan megtaláltam, a konyhában volt, és beszélgetett a szakácsunkkal.

- Jó reggelt! – üdvözöltem őket egy mosoly kíséretében.

- Cecily! – sietett hozzám, majd felkapott a karjaiba, és jól megpörgetett. Amikor kicsi voltam ezt sokszor csinálta velem. Imádtam. – Hogy vagy ma reggel?

- Jól, köszönöm – feleltem kuncogva. – És te?

- Én is kiválóan, köszönöm! – hajolt meg előttem játékosan, majd tartotta a kezét, hogy karoljak bele. Nekem sem kellett kétszer mondani, így is tettem. Együtt léptünk ki az ajtón, majd kezdtünk el sétálgatni a kertben. Tökéletes reggeli program volt ez.

Önfeledt csevelybe kezdtünk, nevetgéltünk és viccelődtünk, ám én eközben körbe-körbe jártattam a pillantásomat a kertben; kerestem valakit. Naná, hogy ezt Eleanor is kiszúrta, és érdeklődve fordult felém.

- Mi az, húgom? Csak nem keresel valakit?

- Jaj, nem, dehogyis! Hová gondolsz te? Mégis, kit keresnék? – De őt nem tudtam ennyire egyszerűen átverni. Ismert már engem annyira, hogy tudja, mikor nem mondok igazat.

- Ezt kérdeztem én is, Cecily. Elég ideje vagyok már a bátyád ahhoz, hogy tudjak rólad néhány dolgot. De ha nem akarod elmondani, azt is megértem... Biztos vagyok benne, hogy anyánknak szívesebben elmondanád...

- Ne, ne, ne! – kezdtem egyből mentegetőzésbe. – Csak azt ne! Igazából arra voltam kíváncsi, hogy az új kertészünk hogyan végzi a munkáját. Tudom, hogy ez most mennyire fontos anyánknak, és szerettem volna levenni a terhet a válláról. Tudod, ne aggódjon még ezért is feleslegesen...

- Aha... Az új kertész... anya miatt... Értem én – mondta végül sejtelmesen. – Tudod mit? Ha már ennyire aggódsz miatta, akkor nézzük meg. Láttam ma már korábban, biztosan nem tűnt el!

Még tiltakozni sem volt időm. A bátyám szavai olyannyira megleptek, hogy csak álltam ott teljesen letaglózva, és pislogtam nagyokat. Nem hagyott túlságosan sok gondolkozási időt nekem, rögtön húzott is abba az irányba, ahol ezelőtt néhány órával látta Őt... Látta Edwardot...

Azt kell mondanom, hogy az emlékeim nem csaltak őt illetően. Bronzvörös tincsei még most is ugyanúgy álltak, mint tegnap, zöld szemei pedig még most is olyan átható tekintettel fürkésztek engem. Egy halvány, félénk mosoly futott át az arcomon, amit viszontlátása váltott ki belőlem. Hiába próbáltam leplezni, nem sikerült, és ezt ő is kiszúrta. Lehet, hogy csak nekem káprázott a szemem, de észrevettem egy bujkáló mosolyt az ajkai szélén játszani... Akaratomon kívül, de megszorítottam Eleanor kezét.

- Jó reggelt! – vetette oda a bátyám foghegyről. Hitetlenkedő pillantásokat vetettem rá, és rögtön kihúztam a kezemet az övéből.

- Uram, kisasszony – mondta illedelmesen. Elmosolyodtam; szándékosan tette ezt, biztos voltam benne. Nem engedte, hogy a bátyám viselkedése – amely elég sok kívánnivalót hagyott maga után –, kizökkentse a jól nevelt kertészfiú szerepkörből, és ezért büszke voltam rá. Ugye, milyen ostobaság ez az egész? Teljes őrültség, de én nem tudtam ellene mit tenni. Egyszerűen csak így éreztem. – Hogy tetszenek lenni ma reggel? – kérdezte, és El már szólásra nyitotta a száját, amikor én megelőztem abban.

- Köszönjük szépen, felettébb jól – mosolyogtam – és Maga?

- Köszönöm kérdését, kisasszony, én is jól érzem magamat egy ilyen csodás reggelen! – mondta, miközben felnézett a szemembe, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Volt benne valami különleges, ami rabul ejtett engem.

- Ennek igazán örülök – válaszoltam erőtlenül, hiszen az elbűvölő szempár nem igazán engedett szóhoz jutni.

- Ha most megbocsátanak... – Még vetett egy utolsó pillantást ránk, majd elindult a rózsák felé. Csak figyeltem távoldó alakját.

- Cecily! – förmedt rám bátyám. – Ez meg mi volt?

- Hogy? – tértem észhez egy pillanat alatt. – Mégis mi lett volna? Te is nagyon jól tudod, hogy milyen állásponton vagyok. Hogy hogyan viszonyulok a személyzethez. Bármennyire is szeretnétek anyával, de nem fogok ebben rátok hasonlítani. Ha most nem haragszol, dolgom van... – mosolyodtam el végül, majd faképnél hagyva bátyámat indultam el én is a rózsák felé.