Holtomiglan - Holtodiglan - 6. fejezet

Sziasztok! Ismét kedd van, ami pedig azt jelenti, hogy itt az újabb fejezet! Tudjátok a dolgotokat! ;) Jó szórakozást! 


6. fejezet – Ítélet

„Látni a legjobban másnak szemével látunk.”

Pieter Frans Thomése

TÁVOLRÓL KÖVETTEM EDWARDOT A HÁTSÓKERTBE. Minden vágyam volt, hogy megszólítsam, hogy megismerjem. Ellenállhatatlan erő húzott a nyomába. Tisztában voltam vele, hogy ez így nem helyes, hogy semmi értelme, hiszen lehetetlen, hogy az ő fejében is hasonló dolgok legyenek velem kapcsolatban. A viszonzatlan szerelem kínját pedig a hátam közepére sem kívántam. Eleget olvastam róla különböző romantikus regényekben vagy versekben, ahhoz, hogy tudjam, nem bírnám elviselni azt a gyötrődést. Pont ezért, nem hagyhattam, hogy szerelemig fajuljon a bennem élő vonzódás. Mielőtt még gyengeségem magával ragadna és megszólítanám, befordultam a bazsarózsák sorába, és szedtem pár szálat a szobámba. Ez biztosan nem túl figyelemfelkeltő. Miért ne szedhetnék virágot a saját kertünkből? Így legalább ürügyet is találtam rá, miért támadt kedvem hirtelen erre sétálni a bátyámmal. Mikor visszafordultam, a szemem sarkából láttam, hogy Edward néhány rózsabokron ügyködik kicsivel távolabb.

Rám sem hederített. Talán azt sem vette észre, hogy a nyomába eredtem. Erre a gondolatra furcsa nyugalom szállt meg. Bazsarózsákkal a kezemben indultam vissza, Eleanor már nem volt a kertben. Ennek örültem. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni neki. Mit is mondhatnék, mikor még magamnak sem tudom megmagyarázni? Azt gondolván, hogy túl sok időm van elmélkedni, elfoglaltságot kerestem. Megkerestem hát anyámat, hátha tud adni valami elintéznivalót. Most a könyvtárban találtam.

- Jó reggelt, anyám! – köszöntöttem.

- Reggelt? Neked talán reggel van, édes lányom, de én már hat óra óta talpon vagyok. Sosem lesz vége az előkészületeknek! Én mondom, soha! – panaszkodott.

- Akkor bizonyára örülnél némi segítségnek – kezdtem reménykedve – én pedig pont elfoglaltságot keresek. Örömmel segítenék, ha gondolod.

- Hát éppenséggel hasznodat venném valamiben, amit talán még élveznél is. El kéne menni Mrs. Masenhez megkóstolni a fogást. – Remek. Normális esetben tényleg örömmel mentem volna, kivéve, ha az a cél irányít, hogy ne gondoljak Edwardra. Az otthonukba látogatva azonban, elkerülhetetlen, hogy ő járjon a fejemben.

- Ugyan, ennél bonyolultabbat is rám bízhat nyugodtan – vetettem ellen. Gondoltam baj nem lehet belőle, ha megpróbálok más feladatot kicsikarni jó anyámból.

- Rendben, ha ennyire tettre kész vagy, akkor vidd el ezeket a meghívókat a postára! – mondta, majd a kezembe nyomott egy köteg borítékot, amit épp most címzett meg.

- Ez mind? – kérdeztem ironikusan, a levelek ugyanis körülbelül másfél kilónyit nyomhattak, ami pusztán papír lévén, elég soknak mondható.

- Ez. Amikor pedig visszatértél, mégis jó lenne ellátogatnod a Masen birtokra. Szeretném, ha átadnál Mrs. Masennek is egy levelet, és ha már ott vagy, igazán megkóstolhatod a fogást is – mondta szokásos, dorgáló hangnemében, aminek már nem lehetett ellent mondani.

- Renden! – sóhajtottam hát megadóan, majd kihátráltam a szobából levelekkel teli kézzel.

Természetesen Mary pont akkor hozta édesanyám teáját, mikor én háttal kitolattam a szobából, összeütköztünk, a levelek szétszóródtak, a tea pedig egyenesen a kék ruhámra ömlött. Csodálatos! Most mehettem átöltözni, anyám pedig fortyogott, amiért ki kell várnia, amíg kész lesz az újabb adag teája. A levelek pedig, mint megtudtam ábécé sorrendbe voltak rendezve, szóval még azzal is bíbelődhettem. Fújtatva vonultam végig a házon. Az ilyen apró dolgok annyira ki tudtak zökkenteni a jókedvemből! Mikor beértem a szobámba, jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, ledobtam a leveleket a gondosan megvetett ágyamra, majd egy másik ruha után kutattam a szekrényben. Tele voltam szebbnél szebb ruhákkal, de sosem érdekelt igazán, melyiket veszem fel. Mióta azonban Edward feltűnt a színen, negyed óra hosszat is képes vagyok a tükrös szekrény előtt eltölteni, válogatni, próbálni. Most azonban elhatároztam, hogy nem engedem ennyire befolyni őt a mindennapjaimra, ezért oda se nézve kikaptam egy sötétzöld pamutruhát. Véletlen volt csupán, hogy éppen ez volt a kedvencem. Imádtam a színét. A tölgyfa lombjának zöldjére emlékeztetett, és remekül passzolt a vörös hajamhoz. Miután felöltöztem, összeválogattam a leveleket, majd átkötöztem őket egy kis szalaggal, hogy ne ismétlődjön meg a baleset. Utoljára ellenőriztem magam a tükörben, és mikor úgy gondoltam megfelelően festek, elindultam a postára. Szokásomhoz híven a szolgálók által használt lépcsőt használtam, azon trappoltam lefelé, mikor beszélgetésre lettem figyelmes. A hangok a konyhából szűrődtek ki.

- … és a munkáltatókkal is felettébb elégedett lehet. Főleg Miss. Cecilyvel. A kisasszony elragadó teremtés – mondta egy férfi, akiben hangja alapján George-ot véltem felfedezni. Kinek áradozhat vajon?

- Meglep, hogy ezt mondja – válaszolt a másik. Torkom összeszorult, amint felismertem a hangját. – Nekem merőben más a véleményem. Ahogy önnel bánt, és ahogy utána elégedetten, mosolyogva vonult ki az udvarra, mintha mi sem történt volna… nem is tudom. Jobb az ilyen úrnőket messziről elkerülni – vélekedett Edward. Zokogni tudtam volna az érzéstől, ami a hatalmába kerített. Nem, hogy nem kedvel, de meg is vet! Megvet azért, amit én is talán a legjobban elítélek. Azért, ami ellen gyerekkorom óta küzdök. Úgy véli, jobb távol tartania magát tőlem. Úrnő. Ezt a szót használta. Valótlan vádakkal illet, teljesen félreértett. Meg van győződve róla, hogy egy öntelt, hatalmaskodó alak vagyok. Nem vártam meg, hogy George mit felel. Egyrészt, mert tudtam, hogy egész biztos pártfogolna, másrészt pedig nem bírtam elviselni az érzést. Menekülnöm kellett onnan. Rohanva tettem meg az utat a külső kapuig, és miközben futottam, eleredtek a könnyeim. Amint kiértem a birtok területéről, lassítottam. Könnyel keresztezett arcomat megtöröltem a ruhám ujjában. Nem hiszem el. Hogy érthetett ennyire félre? Vajon George-nak sikerült meggyőznie, hogy nem vagyok olyan, amilyennek vél? Lesz esélyem bebizonyítani? Ez, és ehhez hasonló gondoltatok jártak a fejemben a városba menet. Szokásomhoz híven most is gyalog mentem, de valahogy nem tudtam most gyönyörködni a tájban. A madarak dalát sem hallottam. Nem hallottam semmit, csak Edward körül cikázó gondolataimat. Úgy éreztem lassan becsavarodok, elkezdtem hát ismét rohanni, hátha a menetszél a gondolataimat is kifújja. Kifulladva értem a város szélére. Egyenesen a postára mentem, és igyekeztem a feladatomra koncentrálni. Meg kellett vásárolnom a bélyeget illetve el kellett magyaráznom, hogy nagyon sürgős lenne a szállítás, ugyanis ez egy utólag postázandó, részletes tájékoztatót tartalmazó meghívó, azok számára, akik jelezték, hogy biztosan számíthatunk a jelenlétükre.

Nagy volt a nyüzsgés. Racine csendes kisvárosnak mondható, nagyobb testvéreihez hasonlítva, de a csendes parkos területekhez képest, ahol a mi birtokunk is áll, zajlik az élet rendesen. Ez kissé elterelte a figyelmem. Lovas kocsik, kofák mindenütt. Új ruhák kerültek Mrs. Arsher kirakatába és a főtéren is elkészült az új szoborcsoport. Sok járókelő meg is állt megcsodálni. A posta közvetlenül a méretes remekmű mögött állt, szóval én is közelebbről szemügyre vehettem az alkotást. Egy katonát ábrázolt a lován, amint virágot ad egy kislánynak. Lenyűgözött az egyszerűsége, a megmunkáltsága. Miután eleget bámészkodtam, tovább indultam a dolgomra. Minden rendben ment a címzéssel, Mr. Webber, a postai alkalmazott még meg is bélyegezte helyettem a borítékokat és megígérte, hogy még ma a postásokhoz kerülnek.

Mint, aki jól végezte dolgát, immár mosollyal az arcomon indultam hazafelé. Jót tett ez a kiruccanás, bár elment vele az egész nap. Hazafelé már a levegő is lehűlt. A város utáni földúton sétálva még a naplemente is utolért, végignézhettem hát, ahogy az északi hegyek mögött lassan alábukik, hogy más földrészen köszöntse a reggelt.

A nap minden csalódása ellenére, én mosolyogva aludtam el, mert tudtam, hogy minden rendbe jön. Fogalmam sem volt hogyan, de biztos voltam benne, hogy megtalálom a módját, hogy bebizonyítsam Edwardnak, hogy téved, ha addig élek is!