Holtomiglan - Holtodiglan - 7. fejezet

Sziasztok! :) Kedd lévén megint megérkeztünk a frissel, és reméljük, hogy tetszeni fog nektek! Ezekben a nehéz sulis napokban jól jönne egy kis biztatás tőletek! 

[Akik régebben kértek linkcserét, Kris, Maiza, és eddig nem voltak kint, most kitettem őket!]

Jó olvasást! :)

7. fejezet – Az igazság... fáj?

”Ha egyszer fájni fog az élet, s a szemedbe bánat könnye gyűl, ne sírj. Mert a legszebb álom az, mely sohasem teljesül.”

TEGNAP ESTE, elalvás előtt még nagyon biztos voltam magamban. Bizonygattam, hogy megmutatom Edwardnak, hogy félreismert engem, ha addig élek is. De most, hogy itt az új reggel, az új nap, az új lehetőség, hogy ezt megtegyem, már közel sem érzek magamban annyi erőt, mint tegnap. Minek tudhatók be ezek a hirtelen hangulatváltozások? Miért nem tudok végre egyszer valamiben dönteni? Annyi mindenben tanácstalan vagyok, és nincs senki sem, aki el tudná nekem mondani, hogy mi miért történik. Sok-sok könyvben olvastam már ilyen és ehhez hasonló érzésekről, de eddig még sosem éreztem. Most pedig... Amikor ez bennem játszódik le, nincs senki, aki megmutatná, hogy mi lenne a helyes cselekedet.

Sóhajtottam egy nagyot, majd a konyhába indultam, hogy elfogyasszam a reggeli teámat. Hallottam, hogy anya végre befogta a bátyámat is; éppen ideje volt. Most tudatosult benne, hogy apánk este ér haza, és holnapra virradóra már elszabadul itthon a pokol. Bármennyire is vártam apám hazatértét, ehhez az egészhez nem volt most semmi hangulatom.

Miután elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet kisétáltam a kertbe. Szerettem reggelenként tenni egy kis sétát a birtok körül, mindig annyira megnyugtatott. Fura mód nem is gondoltam arra, hogy Edward viszontlátása miatt indulok most ki. A szavai még mindig élénken éltek bennem, és mély nyomot hagytak maguk után. Sosem szerettem, ha elítélnek, és időt nem fordítanak arra, hogy valójában megismerjenek. Ő pedig pontosan ezt tette.

Cecily – gondoltam –, próbáld megérteni az ő helyzetét is! Mit kellene gondolnia rólad? Hiszen ő csak annyit látott belőled, hogy kegyetlen módon véget vetettél egy ember sokéves munkaviszonyának, majd néhány óra múlva, mintha semmi sem történt volna, szinte már-már szökdösve a boldogságtól fogadtad vissza. Őszintén, te mit gondolnál magadról?

Utam nem tartott sokáig, hiszen a hátsó kerthez rohantam, oda, ahol soha nem jár senki, majd felszaladtam a lépcsőn. Ez vezetetett az én szobámhoz, mégsem használtuk soha. Mindig is szerettem körbemenni a hátsólépcsőn, látni anyám arcán a megrökönyödést, amit viselkedésem okozott. Hiszen, szerinte itt van nekem egy külön lépcső, amit csak én használhatok egyedül! A birtok leggyönyörűbb részéhez visz, egyenesen a szobámból. Hah, és mit érek vele? Nagyon semmit.

Megbotlottam az egyik fokban, hiszen a látásomat elhomályosították a könnyeim, és zihálva rogytam le a lépcsőre. Tudtam, hogy anyámék túlságosan is elfoglaltak ahhoz, hogy megforduljon a fejükben, vajon hol lehetek, másrészt pedig nem jártak erre. Egyedül voltam, nem zavart semmi sem.

Hangosan zihálni kezdtem, majd a kezeimbe temettem az arcomat, és kiengedtem az eddig bennem sokasodó könnyzuhatagot. Csak hagytam, hogy tisztára mossák az arcomat, hogy fájdalmas űrt hagyjanak maguk után. Muszáj volt kiadnom magamból, különben megőrültem volna, az biztos.

A kezeimet ökölbe szorítottam, és csak zokogtam. Hallottam a távolból, hogy valaki a nevemen szólít, de túl erőtlen voltam ahhoz, hogy felelni tudjak rá. Ez a pillanat most... nem volt a megfelelő.

Természetesen nekem lehet csak olyan szerencsém, hogy amikor el szeretnék bújni a világ elől, és magányra vágyom, mindenki szükségét érzi annak, hogy arra járjon, ahol ezt a menedéket én megleltem.

- Miss. Cecily! – hallottam meg George aggódó hangját. – Mi történt magával? – A pillanat törtrésze alatt ért mellém, és foglalt helyet a lépcsőn. – Miss. Cecily, bántotta valaki?

- Nem, George, dehogy... – szipogtam, de nem néztem fel a sötétséget és megnyugvást adó kezeim közül. – Senki...

- Akkor meg mitől ilyen bánatos? Megint veszekedett az anyjával?

- Nem, George, Drága George, bárcsak erről lenne szó! – a zokogásom hamarosan sírássá csillapodott. Éreztem, hogy lassan ugyan, de biztosan megnyugszom.

- Kérem, mondja el, mi nyomja a lelkét! Hátha segít az, ha kibeszéli.

- Úgy gondolja? – szipogtam, majd letörölgettem a könnyeimet az arcomról, és mélyeket kezdtem lélegezni. A mellkasomban még mindig volt valami, ami ki akart onnan törni, és egyre csak szétfeszítette a bensőmet. Ez lett volna a fájdalom kínzó érzése? Nem tudom...

- Kisasszony, ismerem már magát olyan régóta, hogy tudjam, ön nem ilyen... Hiába nőtt fel a hosszú évek alatt, és cseperedett gyönyörű lánnyá, de ettől még nem változott meg odabent.

- Hogy tud ilyeneket mondani? – hüppögtem csendesen, s csodálkoztam, hogy ő egyáltalán megértette a szavaimat. – Hiszen, néhány nappal ezelőtt olyan szörnyűséges dolgot tettem, amit nem tudok megbocsátani magamnak! Elbocsátottam magát, pont magát, akinek sosem lenne szívem ártani!

- Kisasszony, kérem, ne is mondjon ilyeneket! Pont maga volt az, aki elérte, hogy az édesanyja visszavegyen! Ez pedig nemesebb és csodásabb tett mindennél. Higgye el, hogy tudom, nem maga akart engem elbocsátani, és csak tette, amit megmondtak magának. Kisasszony, egy pillanatig sem haragudtam magára, ezt remélem sosem felejti el!

- George – suttogtam megsemmisülten. – Köszönöm...

- Ó, igazán nincs mit! Ha ez nyomja a lelkét, ha emiatt olyan bánatos, akkor kérem, felejtse el a könnyeket. Ez a balgaság nem éri meg, hogy maga szenvedjen miatta, s elcsúfítsa a gyönyörű arcát.

Képtelen voltam többet mondani. Csak néztem a szemeibe, és nem győztem elég pillantást küldeni felé, amellyel elmondtam, hogy hálával tartozom. Lehet, hogy Edward nem tud semmit sem rólam, vagy arról, hogy mi történt, de egy biztos. Én már bizonyítottam magamnak, és talán elhihetem, hogy a lelkem mélyén nem vagyok rossz ember.

- George! George! – kiáltotta a bátyám, mire George felállt mellőlem, és még utoljára elmondta azt, amit eddig is. Nem én vagyok a hibás. Le sem tudom írni, hogy mennyire jól esett végre hallani, hogy nem minden rossz tőlem származik. Hogy végre volt valaki, aki törődik velem, s észreveszi, hogy nem vagyok jól.

Vettem még néhány mély levegőt, majd rendeztem az arcvonásaimat, megigazítottam a hajamat, leporoltam a ruhámat, és felálltam a lépcsőről. A lépteim még gyengék voltak, erőtlenek, és mertem remélni, hogy nem bukom orra a saját lábamban. Vagy, ha mégis így lenne, az sem számítana sokat...

A lépcső aljára érve azonban megtorpantam. A szemem sarkából láttam egy ismerős alakot, aki átható pillantásával engem fürkészett. Mereven mozdulva fordultam felé, és amit a szemében láttam, nem hittem el. Nem megvetően, ridegen nézett rám... volt valami sokkal melegebb, barátságosabb a pillantásában. Megráztam a fejemet, és elfordítottam róla a tekintetemet. Szörnyen éreztem magamat, és a sírás miatt szörnyen is nézhettem ki, ezért minél gyorsabban szerettem volna eliszkolni a helyszínről. Csakhogy ő nem engedett ilyen könnyen...

- Miss. Cecily! – kiáltott utánam. Hangja most nem csengett keményen, ahogyan eddig bármikor.

- Mit akar, Edward? – kérdeztem foghegyről, rá sem nézve. Hamar mellém ért, és megállt előttem, ezzel gyakorlatilag arra kényszerítve engem, hogy ránézzek. – Sajnálom, de dolgom van. Anyámnak kell segítenem, tudja, holnap lesz a fogadás, sok teendőnk van addig...

- Igen, tudom, mindenki erről beszél most... – tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, és szuggerálni próbált. Azt ugyan nem tudom, mire akart rávenni, de egyben teljesen biztos voltam. Elvesztem a pillantásában.

- Még szép, hiszen apám hazatérte egy nagyon fontos esemény a családunk életében – válaszoltam kimérten. Nem akartam neki esélyt adni arra, hogy újra megbántson a tetteivel és szavaival. Elég fájdalmat kaptam tőle így is, ismeretlenül. Nem kell több. – De maga ezt biztosan megérti, hiszen tudja, hogy milyenek ezek az úrnők, nem? – Szavaimból csöpögött a maró gúny, s a sértettség. Nem is baj, így legalább tudja, mennyire megbántott engem.

- Ó, hogy az... – mondta csendesen, majd lehajtotta a fejét. – Sajnálom, én nem... – kezdett volna mentegetőzésbe, de a távolban már feltűnt anyám alakja, akinek a hangját néhány másodperc elteltével meg is hallottuk.

- Cecily, lányom, Cecily! – kiáltotta, ezzel pedig elvágta beszélgetésünk fonalát. Ami talán nem is volt baj.

- Ha most megbocsát... – szólaltam meg hűvösen, majd vetettem rá egy utolsó pillantást, felemeltem a szoknyám szélét, és faképnél hagytam.