Holtomiglan - Holtodiglan - 8. fejezet

Sziasztok! :) Bocsánat a kis késésért, de elfelejtettük feltenni a fejezetet... :$ Reméljük, hogy ettől függetlenül ugyanúgy tetszik majd, és ezt velünk is közlitek! :)

Jó olvasást! :)

8. fejezet – Amit nem kaphatsz meg…

„Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.”

Alyson Noel

ANYÁM AZÉRT KERESETT, hogy számon kérje rajtam az elmaradt látogatást Masenéknél. Nem akartam, hogy dühös legyen, ezért megígértem, hogy azonnal indulok is, bár egy porcikám sem kívánkozott most arra a helyre.

Miután anyám faképnél hagyott, még mindig magamon éreztem Edward pillantását. Nem értettem, mit akar. Miért bámul, miért kezd egyszerre kedves lenni velem, miért érdekli hirtelen, hogy megbántott-e vagy sem. Ha megítél, hagyjon békén. Megvolt eddig a saját, legtöbbször boldog életem, nincs szükségem egy ilyen megrontóra. Iszonyú dühös lettem, de kénytelen voltam elmenni Edward mellett, hogy kijussak a házból. Ahelyett, hogy ezen aggódtam volna, úgy döntöttem, még hasznomra is fordíthatom a helyzetet. Úgy trappoltam el mellette, hogy rá sem pillantottam, ezzel érzékeltetve, mennyire dühös is vagyok rá. Reméltem, hogy közlendőm eljut a tudatáig, de mivel nem szólt utánam, elégedettem léptem ki az őszi tájba.

Az idő kellemes volt. Még nem volt túl hideg. Imádtam ilyenkor az udvart. A színpompázó fákat, a folyamatosan hulló leveleket. Sajnáltam, hogy anyám összesöpörtette, ami a földre hullott. Olyan szépnek találtam. Ez volt számomra az ősz sajátos hótakarója. Szokásomhoz híven most is gyalog mentem.

Úgy elmerengtem, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy megérkeztem a kis kunyhóhoz. Hiába haragudtam Edwardra, a hely most is magával ragadott. Mióta nem jártam itt, a fák szinte teljesen megsárgultak. Láttam, ahogy – feltételezésem szerint –, Mr. Masen a kertben szorgoskodik. Odakiáltottam hát.

- Jó napot, uram! Mr. Masenhez van szerencsém?

- Szép jó napot, kisasszony! – válaszolt az ősz hajú idegen. – Igen, én lennék. Önben kit tisztelhetek? – kérdezte kedvesen, rekedtes hangján. Ahogy felém fordult, jobban szemügyre vehettem. Kicsivel alacsonyabb volt fiánál, és soványabb is, de ugyanaz a sárm sugárzott belőle, mint utódjából. Arcvonásuk sokban hasonlított, és igen, tőle örökölte tündöklő zöld szemét. Már kezdtem volna elkalandozni, de magamra parancsoltam, válaszra intettem magam.

- Én Cecily Burward fortess-guard vagyok. A felesége készíti a fogást a holnap rendezendő bálunkon, erről jöttem egyeztetni a feleségével.

- Ó, ön Miss. Cecily? Kérem, bocsásson meg, hát persze, hogy ön az! Kerüljön beljebb! – mondta, és szélesre tárta előttem a kaput. – Sokat hallottam már magácskáról – mosolygott rám sejtelmesen.

Épp mikor megkérdeztem volna, mégis kitől, Mrs. Masen lépett ki az ajtón. Lelkesedése egészen meghatott.

- Miss. Cecily! Jaj, már nagyon vártam magát! Kérem, kerüljön azonnal beljebb! Elkészítettem minden fogást, már csak önre várnak – sürgetett.

- Üdvözlöm! – mosolyogtam. – Mielőtt hozzákezdenénk, hagy adjam át ezt a levelet! Édesanyám küldi. Már tegnap el kellett volna látogatnom, de nem volt rá időm. Sajnálom, remélem nem okoztam ezzel kellemetlenséget.

- Ugyan, dehogy! Megettük vacsorára, amit tegnap készítettem. Még hasznunkra is vált. Ritkán jutunk efféle ínyencséghez – nevetett, majd tovább húzott a konyha felé. Ahogy egyre közelebb értünk, úgy csapta meg orrom a különböző ételek ínycsiklandó illata.

A ház méreteihez képest ez a helység meglepően tágas volt. Két hatalmas ablak gondoskodott róla, hogy a fény átvilágítsa a szobát. A bútorok is újabbak voltak, mint a kunyhó többi részén. Látszott, hogy nagy gondot fordítanak a megfelelő körülmények megteremtésére. A menü a szemben lévő konyhaszigeten sorakozott, fehér abrosszal terítve, hogy ne köpjék össze a legyek.

- Felkészült? – kérdezte Mrs. Masen, majd mintha szobrot leplezne le, lerántotta az abroszt a remekművekről. A látványtól elakadt a lélegzetem. Előételek, főfogások és desszertek tömkelege díszítette az asztalt. Már attól, hogy végignéztem az ételeken, összefutott a nyál a számban, alig vártam, hogy megkóstolhassam mindahányat.

Nem csalódtam, Mrs. Masen kitűnő munkát végzett. A vendégeknek, ha másért nem is, a fogásokért meg fogja érni a látogatás. Teli gyomorral, vidáman integetve vettem búcsút ezektől az elragadó, kedves emberektől. Mikor a kanyarnál visszafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a házra, láttam, hogy még mindig ott figyelnek, egymást átkarolva. Intettem nekik egy utolsót, aztán megfordultam, nehogy észrevegyék, hogy könnyes a szemem. Ahogy ott álltak boldogan, egymást átölelve, és integettek kis kunyhójuk kapujából, belém hasított a felismerés: erre vágyom. Szörnyű volt a gondolat, hogy talán sosem lehet ilyen életem. Rangomnál fogva kénytelen vagyok vagyonos férjet fogni... Kizárt, hogy anyám akár csak fontolóra vegye az ötletet, hogy egy egyszerűbb ember felesége legyek. Nem akartam boldogtalan maradni. Ki akarna? Gyűlöltem a kényszert, hogy olyasmit tegyek, amit egyáltalán nem szeretnék. Nem értettem a rendszert, ami körül vesz. Miért szól a pénzről és a rangról az egész élet? Miért nem házasodhatok össze egyszerűen olyannal, akit mindennél jobban szeretek? Tisztában voltam vele, hogy nagyon sokan irigyelnek, hogy a cselédlányok minden álma, hogy a helyemben legyenek. Irigylik a szép ruháimat, irigylik, hogy nem kell dolgoznom, és azt is, hogy egy nemes felesége leszek. Valószínűleg még a levegőt is irigylik tőlem, de én mégis oly szívesen cserélnék velük! Ilyen az élet. Mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg.

Sikerült megint végiggondolkodnom az egész utat. Már a kapun mentem be, mikor eszembe jutott, amit Mr. Masen mondott, és amire elfelejtettem rákérdezni. Vajon kitől hallott rólam? Butaság lenne tagadni, hogy titkon azt reméltem, Edwardtól, bár ez valószínűtlen. Úgy tűnt csak jókat hallott rólam, Edward pedig aligha dicsért volna egy fennkölt úrnőt. Biztosan Mrs. Masen mondott rólam néhány kedves dolgot... Ahogy ott sétáltam a kikövezett kis úton a ház felé, megpillantottam Edwardot, ahogy sepregeti a leveleket. Amint észrevett, megállította a seprűt és intett.

Minden haragom elszállt mostanra. Amint megláttam, hogy végre minden megvetés eltűnt a szeméből, széles mosolyra szaladt a szám, úgy intettem neki. Ő visszamosolygott; mosolyától megfagyott bennem a vér.

És ekkor végre felfogtam. Ő lenne az, aki talán megadhatná azt, amire vágyom. Vele lehetne egy boldog, egyszerű életem. Ő az, aki végérvényesen meg tudná változtatni az életem, és ő az, akit sosem kaphatok meg. Ettől a gondolattól eltűnt arcomról a mosoly, lelkemből a remény. Semmi nem maradt. Végre felfogtam, hogy ez nem egy tündérmese. Bele kell törődnöm a sorsomba. Nem lázadhatok folyamatosan az ellen, aki tulajdonképpen vagyok.

Tovább mentem hát, beérve megkerestem anyámat. Szóltam neki, hogy a fogás tökéletes lesz holnap, elmondtam a részleteket, amiket Mrs. Masennel egyeztettünk azzal kapcsolatban, hogy mikor és hogyan kerül majd hozzánk a menü, majd menni készültem. Elegem volt ebből a napból. Anyám, azonban marasztalt.

- Minden rendben, Cecily? Mintha nem lenne veled minden rendben – mondta. Megdöbbenésemet nem is tagadtam. Anyám sosem foglalkozott olyasmivel, hogy jól vagyok e, vagy általában azzal, mi van velem. Tényleg ilyen szörnyen festhetek? Körülbelül egy egész percig csak bámultam rá érthetetlenül. Majd, mivel nem láttam értelmét, hogy kifejtsem, tulajdonképpen mi is bánt, csak annyit mondtam: jól vagyok. Úgy sem értené, nem igaz? Hiszen az, amit én pokolnak érzek, anyámnak a mennyország. – Rendben van, te tudod – mondta. – Akkor menj hát, Isten hírével! – Nem feleltem, csak felálltam, és kimentem.

Lassan felmentem a szobámba, a számunkra fenntartott főlépcsőn. Lassan vettem a lépcsőfokokat, kezemmel végigsimítottam a fényes fakorlátot. A szobámba érve lassan beültem az ablak előtti hintaszékembe, és csak bámultam ki az ablakon. Bámultam a lemenő napot, a lassan lehulló leveleket, és Őt, aki fáradhatatlanul dolgozott, hogy megőrizze tökéletesen kialakított kertünk makulátlanságát.