Holtomiglan - Holtodiglan - 10. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztuk a frisst, és köszönjük az előző fejezet kommentjeit! :) Reméljük, ez is elnyeri tetszéseteket. 

Puszi, R & R 

10. fejezet – Elkezdődött...

„Vágyaimnak vég határa, Itt vagy, s reszketek belépni.”

Vörösmarty Mihály

EGY IDEIG ELTŰNŐDTEM, megforduljak-e, vagy menjek egyszerűen tovább. A szívem a torkomban dobogott, a térdem reszketett, féltem, egyetlen értelmes szót sem tudnék kinyögni. Végül azonban nem tudtam ellenállni. Mikor megfordultam, már közvetlenül mögöttem állt, olyannyira, hogy majdnem beleütköztem. Pár centiméter lehetett csak köztünk. Szeme egyenesen a szemembe nézett. Éreztem az illatát, a meleget, ami körbelengte. Egyszerre minden idegességem elszállt. Egy pillanatig úgy éreztem, hazaérkeztem. Aztán eszembe jutottak a körülmények és amilyen gyorsan csak tudtam, hátráltam pár lépést.  

- Tessék? – kérdeztem elcsukló hangon, ami egy oktávval magasabb volt, mint általában, így hát megköszörültem a torkom és úgy folytattam. – Van valami mondanivalója, Edward?

Egy pillanatig csak bámult rám. Úgy tűnt keresi a szavakat. Próbáltam keménynek tűnni, de úgy éreztem, átlát a szitán. Biztos voltam benne, hogy most már pontosan tudja, mi játszódik le bennem. Lélegzetvisszafojtva vártam az ítéletét.

- Lenne egy kérdésem – mondta végül. Igen. Most jön a kérdés, ami azt firtatja, miért viselkedem folyton ilyen furcsán a közelében, majd pedig folytatja azzal, hogy hálás lenne, ha nem bámulnám mindig úgy. Kezdtem kétségbeesni, de nem engedhettem, hogy ezt ő is észrevegye. Nagy levegőt vettem és teljesen nyugodt hangon megszólaltam.

- Valami kérdés merült fel a menüvel kapcsolatban?

- Ó, nem. A fogásokkal minden a legnagyobb rendben. Ez kissé... személyesebb jellegű kérdés lenne.

Lélegezz, Cecily, lélegezz!

- Szóval csak arra lennék kíváncsi – kezdte mélyen a szemembe nézve –, miért próbálsz úgy tenni, mintha minden rendben lenne? A vak is látja, hogy valami... vibrál, mikor mi ketten egy helységben vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak én vettem észre, akárhogy próbálod palástolni, tudom, hogy érzed, amit én.

Nem hittem a fülemnek. Egyszerre leomlott köztünk minden fal. Többé nem voltam az úrnője. Csak egy férfi és egy nő voltunk. A férfi, aki úgy dönt, végre kezébe veszi az irányítást, kockáztatva ezzel mindent; a megélhetését, a tekintélyét, és egy ostoba nő, aki ettől a gesztustól szóhoz sem jut. Nem tudtam mit feleljek. Bár hasonló pillanatokról ábrándoztam már napok óta, hírtelen úgy éreztem, el akarok menekülni onnan. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam felelni. Megzavart, hogy ennyire nyílt lett minden. „...érzed, amit én”- mondta néhány perccel ezelőtt. Szóval ő is érezte! Édes jó istenem!

- Ne haragudj, de nekem ez... nem megy – nyögtem ki végül, majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem faképnél hagyva Őt. Nem vártam meg mit felel, csak engedtem a késztetésnek. Egyenesen a lépcső felé vettem az irányt.

Ahogy szedtem a fokokat, ráléptem a ruhám aljára, és orra buktam. Amellett, hogy a térdem iszonyúan sajgott, még a ruhám is elszakadt. Remek, Cecily! Így kell ezt! Kapkodva, négykézláb másztam tovább a lépcsőn. Minden vágyam az volt, hogy eltűnjek a szeme elől. Lihegve csaptam be a szobám ajtaját, majd megfordultam és nekidőltem. Minden erő kiment a lábamból így hát lassan ültőmbe csusszantam.

Nem tudtam felfogni mi is történt. Csak azt tudtam, hogy ezzel nem akarok egyelőre foglalkozni. Időm sem volt rá. Mennyivel egyszerűbb volt csupán ábrándozni róla! Meglepő milyen félelmetes tud lenni, ha az ember vágyai teljesülnek. El akartam terelni a figyelmem, így hát feltápászkodtam, levetettem szakadt sárga ruhám, majd egy másikat kerestem.

Felvettem, majd rájöttem, hogy még ki sem választottam, mit fogok viselni ma este. Megörültem a gondolatnak. Tudtam, hogy ez majd eltereli a figyelmem. Körülbelül három ruhát próbáltam fel, mire megtaláltam a tökéletes darabot, egy gyöngyökkel és csipkével díszített ezüstös drapp ruhát. Mivel a ruha elég díszes volt önmagában is, úgy döntöttem, hogy a hajamat, csak feltűzöm elől, hogy ne lógjon a szemembe. Szépen fog mutatni úgy is, ha csak ráomlik a vállamra. Már hallottam előre anyám rosszalló megjegyzéseit. Ettől mosolyogni támadt kedvem.

Sok idő volt még estig, ezért visszavettem az egyszerűbb ruhámat és úgy döntöttem teendő után nézek. Közben imádkoztam, hogy ne fussak össze Edwarddal.

* * *

Apám este hat óra tájt érkezett meg a lovas kocsival. Eleanorral versenyt futva rohantunk köszönteni. Anyánk ekkor már az udvaron várta a bekanyarodó hintót. Megint gyereknek érzetem magam, aki alig várja, hogy megtudja milyen ajándékot kapott. A különbség csak annyi volt, hogy most apám volt az ajándék.

Attól a pillanattól kezdve, ahogy tekintélyt parancsolóan, az ő sajátos modorával kilépett a hintóból, nem lehetett lehervasztani a mosolyt az arcomról. Az, hogy viszont láthattam, még az Edwarddal való „beszélgetést” is kiverte a fejemből egy időre.

Édesapám mindig nagyon közel állt hozzám. Ő volt a példaképem már egész kicsi koromban is. Mikor úgy hét vagy nyolc éves voltam, folyton a kardjaival játszottam. Ahogy egyre idősödtem, meg is tanított bánni velük. Imádtam benne, hogy hiába volt nagyhatalmú tábornok, egy főnemes, minden emberrel kedvesen bánt. Senkivel sem volt lekezelő, arcán pedig mindig mosoly bujkált, szeméből sugárzott a jóság. Ő volt az én nagy, erős, védelmező apukám, én pedig az ő védtelen kicsi lánya...

Miután a szolgálók bevitték a csomagját, a szalonban gyűltünk össze, de nem volt sok időnk beszélgetni, hiszen nemsokára el kellett kezdenünk készülődni. Az élménybeszámolót ilyenkor mindig a bál utáni estére hagytuk. Megkerestem Maryt és megkértem, segítsen a készülődésben. Magamra öltöttem a délután kiválasztott ruhát, és a hozzá illő ékszereket, majd megkértem, hogy tűzze fel a hajam úgy, ahogy elterveztem. Olyan ügyes keze volt! Sokkal jobb volt az ilyen dolgokban nálam. Miután végzett a hajammal, enyhén kifestette az arcomat is. Kis híján magamra sem ismertem, mikor tükörbe néztem. Kitűnő munkát végzett. Mire lesétáltam a lépcsőn a főterem már dugig volt emberekkel. Apám már bőszen társalgott, anyám is ott bájcsevegett valahol, Eleanor pedig épp Mrs. Wattson lányával incselkedett. A felbérelt pincérek folyamatosan köröztek a tálcákkal, a zenészek már nagyban játszottak, megkezdődött a bál. Amint beléptem a helységbe, szinte minden szempár rám szegeződött, de én csak egyet láttam meg...

Hát ő is eljött. A terem szélénél állt, egy oszlopnak támaszkodva. Hihetetlenül jól festett.! Ő is engem nézett, és tudtam, alig várja, hogy ismét beszéljünk. Tisztában voltam vele, hogy ez elkerülhetetlen. Jobbnak láttam elfogadni a tényt, és összeszedni a gondolataimat. A lépcsőről a tömegbe érve, ismerősök tömkelege köszöntött. Udvariasan faggattak a hogylétem felől, és megjegyezték, milyen lehengerlően festek ma este. Én is viszonoztam kedvességüket, de igyekeztem minél hamarabb rövidre zárni a csevegést. Mikor már az ötödik vendégnek ígértem meg, hogy még beszélünk az este folyamán, meguntam a bájolgást és egyenesen Edward felé vettem az irányt.

Ő is észrevette, hogy közeledek, finoman mosolyogni kezdett, amitől én úgy éreztem, eltűnik a talaj a lábam alól. Egy pillanatra meg is álltam, hogy ellenőrizzem, ott van e még.

- Jó estét! – hajolt meg, mikor végre odaértem.

- Jó estét! – köszöntöttem én is. – Nézd... – kezdtük egyszerre beszélni, majd elnevettük magunkat. Ettől kissé oldódott a feszültség.

- Elképesztően gyönyörű vagy, Cecily – kezdte előbb Edward. Ettől természetesen teljesen elpirultam. Éreztem, ahogy a pír a fejem búbjától egészen a mellkasomig beterít.

- Köszönöm – mondtam szemem lesütve.

- Nem lenne kedved sétálni egyet odakint? – kérdezte.

- Jaj, már hogyne lenne – mosolyogtam. Bármi, csak megszabaduljak a fojtogató hőségtől. Vagy csak nekem volt melegem?

- Remek – mondta, majd felém nyújtotta jobbját. Egy kis tétovázás után belekaroltam, majd hagytam, hogy kivezessen az udvarra. Csak egy férfi és egy nő voltunk. Egy férfi és egy nő, akik mostantól teljesen másképp tekintettek egymásra...