Holtomiglan - Holtodiglan - 9. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztuk a következő fejezetet, reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :) Kommenteket most is várjuk, és köszönjük az eddigieket! 

Puszi: R & R 

9. fejezet – A nagy nap

”Keress valakit, aki elhiszi, hogy a nap is érted kel fel!"

Juno c. film

AZT HITTEM, hogy ez a nap nem jön el sosem. Na, nem mintha annyira vártam volna már a felhajtást, a cirkuszt, pusztán apám hazatérte foglalkoztatta a fantáziámat. Tegnap este mindenki sokáig fent volt, még elvégezték az utolsó simításokat, ma pedig már korán keltek, hogy minden tökéletes legyen. Vettem egy mély levegőt, majd kiválasztottam egy mára éppen alkalmas ruhát. Anyám nagy valószínűséggel úgyis leveteti majd rólam, de addig kényelmesen elcsászkálok benne.

Miután végeztem a reggeli teendőimmel, lementem a földszintre, ahol egy kész őrültekháza fogadott. Mindenki rohangászott, szaladgált, pakolt, sürgött, főzött, és a többi. Egy röpke pillanatig csak néztem a sokaságot döbbenten, de inkább úgy döntöttem, sétálok egyet a kertben. Valahogy abszolút nem volt kedvem részt venni ebben az egészben.

Sétálgathattam már vagy egy jó félórája, amikor megláttam a bátyám alakját közeledni. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, amint tudatosult bennem, hogy végre neki feltűnt, merre kószálhatok ilyenkor. De ismét tévedtem.

- Cecily! – szólt hozzám meglepetten. – Hát te meg mit keresel itt? Azt hittem, hogy van valami dolgod... Ne lazsálj, gyerünk! Csinálj valamit! – utasított gépiesen. Mintha anyánkat láttam volna benne.

- Tessék? – hűltem el szavai hallatán.

- Igen, jól hallottad. Gyerünk, gyerünk, dolgodra!

Vetettem még rá néhány sértődött pillantást, majd nemes egyszerűséggel hátat fordítottam neki, és a konyhába indultam. Valahol biztos voltam benne, hogy Elizabeth Masen már ott lesz, és szorgoskodik, hogy a fogások tökéletesek legyenek. Remélem, nem fogom zavarni...

Feltűnés nélkül slisszoltam el a személyzet mellett, és már vártam a pillanatot, amikor végre talán megint olyan társaságban tölthetem az időmet, amelyben szeretném. Mrs. Masen pedig tökéletes társaságnak bizonyult.

Elvakultan téptem fel a konyhaajtót, de amilyen látvány ott fogadott, arra egyáltalán nem számítottam. Elizabeth nem volt egyedül. A fia is vele volt.

- Óh! – szólaltam meg hirtelen. – Elnézést, én nem akartam zavarni! – szabadkoztam. – Folytassák csak a beszélgetést, én meg... addig sétálok egyet! Még egyszer elnézést, ha valamit megzavartam!

Már léptem volna ki az ajtón, amikor egy csendes hang megállított.

- Miss. Cecily, kérem, ne menjen el. Mi csak... a menüről beszélgettünk éppen az édesanyámmal.

Visszafordultam, és egyenesen Edward szemeibe néztem. Talán, nem kellett volna, hiszen éreztem, amint a lábaim megremegnek, és vészesen gyengülni kezd a tartásom. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mekkora hatással van rám a jelenléte, ezért kihúztam magam, felszegtem az állam, és magabiztosan lépkedve elindultam feléjük. Borzalmasan nehéz volt mutatni kifelé, hogy mennyire nem hat meg a közelsége, mikor éppen az ellenkezőjét éreztem. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban összetörhetek, akkor pedig a tekintélyes külsőmnek annyi.

- Hogy van ma, kisasszony? – fordult felém Mrs. Masen meleg mosollyal az arcán.

- Hát, köszönöm szépen kérdését, nagyon jól, csak ez a mai nap kissé... – kezdtem volna nyugodtan egy fesztelen csevelybe, de amikor észbe kaptam, hogy ez egyáltalán nem egy tekintélyes nőhöz való viselkedés, csak elhallgattam, és kihúztam magamat. Milyen hülye kényszer volt ez nálam?!

- Fárasztó? – fejezte be a mondatomat Elizabeth. – Igen, ezt én is érzem. Pedig még hol van a vége! Jóformán el sem kezdődött, ugyebár, de mi már azon sopánkodunk, bárcsak vége lenne! – kuncogott halkan, amitől megjelentek a nevetőráncai. Ettől csak még gyönyörűbben nézett ki.

- Én azt sem szerettem volna, ha elkezdődik... – motyogtam magam elé, és a tőlem alig két méterre álló Edward természetesen meghallotta. Úgy emelte rám a tekintetét, mintha nagybetűkkel a homlokomra lenne írva: NÉZZ IDE!

A pillantásától enyhén zavarba jöttem, és jobbnak láttam, ha most illedelmesen elnézést kérek, és elhagyom a helyiséget. Edward pillantása valósággal perzselt, a levegő pedig enyhén felforrósodott köztünk. Érezhető volt a feszültség.

Ezt pedig Elizabeth is könnyen kiszúrta. Láttam a szemem sarkából, amint a pillantása köztem és fia közt jár, majd halványan elmosolyodik. Sóhajtott egyet, és valamit mondani kezdett, de én már nem hallottam.

- Nos, nekem azt hiszem, mennem kell.

- Az édesanyja biztosan nagyon hiányolja már – szólalt meg most kivételesen Edward.

- Hah! – nevettem fel keserűen. – Neki mindenki hiányzik, csak én nem... Illetve, ha valami fontos dolgot kell elintézni, ami túl alantas, hogy ő tegye meg, akkor igen, tényleg hiányol. De más helyzetben... – mondtam elmerengve, amit szinte azonnal meg is bántam.

Tudtam, hogy túlságosan is sokat árultam el magamról, ezt pedig nem kellett volna. Noha, nem attól tartottam, hogy ez az információ szárnyra kél, és terjed majd a városban. Hah, bárcsak arról lett volna szó!

Egyszerűen nem akartam, hogy Edward többet tudjon rólam, mint eddig. Tökéletes volt a rólam kialakított képe, miszerint egy nagyképű, önző dög vagyok, akit senki és semmi sem érdekel. Most, hogy belegondolok, mennyivel könnyebb volt, amikor még ezt gondolta rólam! Nem okozott akkora fájdalmat... De most, hogy neki is feltűnt, téveszméket kergetett, minden megváltozott. Leginkább Ő, s én.

- Sajnálom, ma tényleg... zöldségeket beszélek – ráztam meg a fejemet, és indultam el az ajtó felé. – Tényleg mennem kell. Már biztosan hiányol... – képtelen voltam kimondani, hogy anyám. – Valaki.

- Kisasszony... – szólt még Edward erőtlen hangon, ami alig jutott el a tudatomig.

- További jó munkát! – folytattam a búcsúzkodást úgy, mintha az előbbi félmondat meg sem ütötte volna a fülemet.

Azzal kiléptem az ajtón, és egyenesen az udvar felé rohantam. Semmire sem vágytam jobban annál, hogy megint egyedül érezhessem magamat. Miért, ó miért zaklat fel engem ennyire, amikor a közelében leszek? Amikor a pillantásunk találkozik? Amikor hallom dallamos hangját, amely bársonyosan hozzám szól? És miért érzem magamat ennyire szörnyen, amikor akarattal el kell szakítanom a pillantásomat azoktól az igéző zöld szemektől?

Ez az egész helyzet olyan, mint egy rossz álom. Egy olyasfajta álom, amely elől nem tudsz elmenekülni, mert minden éjjel, ugyanabban a pontban, ugyanazzal az érzésekkel visszatér. A mellkasomat elszorították az érzések, és fojtogatni kezdtek.

Szabadulni akartam. Újra arra az érzésre vágytam, amelyet régen tapasztaltam. Senki sem járt a fejemben, senki sem volt rám ekkora hatással... Nem gyötört a vágy senki után, és a kín, amikor az a valaki szavakkal vagy tettekkel bántott engem. Egyszerűen megint arra az életre vágytam, ahol nincs semmi rossz sem. Tudom, hogy bolondság az egész. Bolond az egész világ. Bolond minden. De mégis... A legnagyobb őrült köztünk én vagyok.

- Cecily... – hallottam meg a nevemet a hátam mögül. Belém hasított a felismerés a hang tulajdonosát illetően. A dallamos hang volt, amely most is bársonyosan szólt hozzám...