Holtomiglan - Holtodiglan - 11. fejezet

Sziasztok! Ünnepek ide vagy oda, mi ismét jelentkezünk a frissel. Olvassátok, élvezzétek, kommenteljétek! :)
Üdv: Ruth & Rhea

11. fejezet – Tündérmese

„Azt mondják, szállj, de valami visszahúz, azt mondják, járj, de az élet földbe zúz. Azt mondják, álmodj, de a valóság kísért, azt mondják, szeress, ha gyűlölnek is ezért!”

SOKÁIG BESZÉLGETTÜNK. Pontosan meg sem tudnám mondani, hogy mennyi idő telhetett el, miközben kint sétálgattunk a parkban, félve egymásra pillantgattunk, majd amikor ezt a másik kiszúrta, úgy tettünk, mintha semmit sem tettünk volna. Csodálatos érzés volt. Valahol éreztem, hogy Edward megbánta, ahogyan velem bánt. Idegesítenie, bosszantania kellett volna, de egyszerűen továbbsiklottam eme dolog felett. Az volt pusztán a lényeg, hogy most minden rendben.

- Jobb lenne, ha most bemennénk – szólalt meg kis idő múlva. – Biztosan már nagyon keresnek...

- Óh, igen... – sóhajtottam fel. – Biztosan.

- Ha nem lenne ellenedre, hogy véleményt nyilvánítsak erről a témáról, akkor kifejteném neked most röviden. – Bólintottam. – Az én meglátásom szerint kissé... rosszul látod a dolgokat.

- Ezt hogy érted? – Nem kaptam fel a vizet, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy milyen értelem rejtőzik szavai mögött.

- Furcsa, meglehetősen furcsa dolog ez – halvány mosoly játszott ajkain. – De úgy érzem, hogy most komolyan valós képet kaptam rólad. Nemcsak egy elképzelt, bebeszélt álarcot, hanem téged magadat. És azt kell mondanom, hogy megértelek.

Meghatva hallgattam szavait, és még a lépkedést is abbahagytam egy pillanatra. Edward mondandója valósággal arcul csapott, észhez térített. Ezek szerint, mégsem vagyok annyira rossz a szemében, ahogyan azt elsőre gondolta? Esetleg, vélekedhet rólam pozitív véleménnyel is? Ilyen rövid idő alatt? Ó, egek! A szívem a mellkasomban vadul verte a tam-tamot, a vér száguldozott az ereimben, és megint felforrósodott a testem. Ez lenne az az érzés, amelyről oly sokat olvastam? Igen, kétségtelen. Ez az.

- Viszont – folytatta néhány másodpercnyi kihagyás után –, különösnek találom ezt az egész dolgot. Nem hinném, Cecily, komolyan, hogy egy ilyen teremtés, mint te, ne vívná ki maximálisan a családja szeretetét – mondta halkan, simogatóan. Biztos vagyok benne, hogy csak én képzeltem túl sok érzelmet a szavai mögé, de határozottan éreztem, hogy valami volt mögöttük.

- Edward, ez... – megborzongtam, amint kiejtettem a nevét. – Ez nem ilyen egyszerű. Anyám, tudod... Eléggé nehéz eset. Ő szentül hiszi, hogy körülbelül a középkorban élünk. Annyira... földhözragadt! És sajnos megkeserítette a hatalom. Nem tesz különbséget ember és ember között, ha nem magasabb a rangja, mint az övé. A baj pedig ott kezdődik, hogy ezt az elvét megpróbálja rám erőszakolni. Eddig sikeresen ellenálltam neki, ebből kifolyólag pedig sok konfliktus született köztünk.

- Így már minden más. Arra még nem gondoltál, hogy lehet, hogy neked is az ő példáját kellene követned? Néha azok a dolgok, amelyeket nem szeretnénk megtenni, sokkal nagyobb hatással lesz a jelenünkre, mint egyébként.

- Hah! – halkan felnevettem. – Nem tudok változtatni magamon! Igazán próbáltam neki jó lenni, megfelelni, de sosem sikerült. És rájöttem, hogy attól, mert olyan leszek, mint ő, nem leszek jó, s legfőképpen nem önmagam.

Edward nem szólt semmit, csak csibészesen elmosolyodott, ebből pedig tudtam, hogy ezt a csatát most kettőnk között én nyertem meg. Az érveim meggyőzték, ez kétségtelen, és ha még a lelke mélyén is, de egyetért velük. Abszolút győzelem. Kellhet ennél több?

A kezét tartotta felém, hogy karoljak bele, amit én előszeretettel elfogadtam. S amikor hozzáértem, valami olyasmit éreztem, amit eddig sosem.

Táncoltunk. Ő és én. Nem számított más. Éreztem magamon a megvető pillantásokat, szinte már-már hallottam, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, ahogyan elhaladtunk előttük a parketten... De nem tudott különlegesen foglalkoztatni. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat. Elnéztem őt, ahogyan vezet a táncparketten, ahogyan tökéletesen lép, ahogyan fest... Ahogyan mosolyog. Az természetes volt, hogy a testem megőrülni látszott a közelében, de amit az agyam ilyenkor produkált... Nem volt semmi!

Nem akartam arra gondolni, hogy anyám mit fog majd szólni, vagy hogy a bátyámtól mit kapok majd ezért, és apám, aki most jött haza, milyen érzelmekkel fogadja, hogy az ő kicsi lánya egy egyszerű kertészfiúval táncol. Számított ez most valamit? Biztos vagyok benne, hogy amíg itt vagyunk, ketten, nem történhet semmi.

Egyrészt, mert mellette érzem azt, hogy biztonságban lennék... Másrészt pedig anyám tekintélye többet ér neki annál, hogy itt, nyilvánosan, mindenki előtt szidjon össze, amiért nem úgy cselekedtem, ahogyan azt ő elvárná.

A zene elhalkult, én pedig zavartan léptem hátrébb Edwardtól. A szemében láttam azt a furcsa fényt felcsillanni, amely az enyémben is felfedezhető volt. Ilyenkor kell azt éreznem, hogy ebben a mai világban is léteznek még tündérmesék. Ugyan, ha nem tökéletesek, nem mindig idilliek, de léteznek. Ez pedig az én tündérmesém volt. Edward óvatosan levezetett a parkettről, majd szorosan mellém állt. Ekkor engedtem meg magamnak, hogy körbenézzek, és nyugtázzam, ki mennyire van kiakadva ránk. Az egyetlen, amit kiszúrtam, az bátyám dühös arca volt. Meredten nézett minket, és alig fél perc elteltével már el is indult felénk. Éreztem, hogy most fognak elkezdődni a bajok... Nagyon nagy bajok.

- Cecily – ejtette ki a nevemet szinte morogva. – Edward... – folytatta fintorogva, amitől én megint ideges lettem. Bátyám viselkedése néha bizony nem volt etikus. Ez is egy olyan pillanat volt. – Beszélhetnék veletek?

Edward már szólásra nyitotta volna ajkait, amikor megelőztem. Felfestettem az arcomra egy hatalmas bájvigyort, és mézes-mázos hangon megszólaltam.

- Hát, hogyne, édes bátyám, hát hogyne. Mindig szakítunk időt egy kis csevegésre, nemde? Ez esetben sem fogunk kivételt tenni. – Eléggé meglepték a szavaim ahhoz, hogy hirtelen meg sem tudjon szólalni. Kihasználtam az alkalmat, amikor Frances – egy régi barátnőm, akiről nagyon is jól tudtam, hogy titkon odavan a bátyámért –, pipiskedve elsétált mellettünk. – Frances! – szóltam utána kedvesen. Úgy fordult hátra, mint aki ezt a pillanatot várta.

- Cecily! – mosolygott, majd közelebb tipegett hozzánk. – Miben segíthetek?

- Ó, igazából nekem semmiben – Elre néztem –, viszont a bátyám azt mondta, hogy szeretne tőled valamit megkérdezni. Én pedig, mint egy nagyon jó kishúg, ezt most eszébe jutattam, ahogyan azt kérte tőlem. Nos, akkor mi nem is zavarnánk tovább, jó beszélgetést kívánok! – fejeztem be végül a mondókámat, és igyekeztem nem El dühtől lángoló arcát szemlélni. Valahogy nem szerettem volna belegondolni, hogy ezért még mit kapok.

Úgy vonultam el mellettük, mint aki jól végezte dolgát, és vissza sem néztem.

- Ez... – motyogta halkan Edward – nagyon csúnya dolog volt. Biztos nem akart semmi rosszat sem...

- Ne legyél benne olyan biztos! – szűrtem a szavakat az összepréselt ajkaimon keresztül. Fent kellett tartani a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben van, és az iménti kis közjáték meg sem történt. Ehhez pedig elengedhetetlen volt az a mosoly. A mosoly, amely eddig hazug volt, mindenkit becsapott. A mosoly, amely eltakarta a könnyeimet. A mosoly, amely végre most már őszinte volt.