Holtomiglan - Holtodiglan - 12. fejezet

Halihó! Eljött a kedd, eljött a friss. Mindenkinek jó kikapcsolódást általa, ha már visszatértek a szürke hétköznapok...
Puszi : Rhut & Rhea

12. fejezet – Ments ki innen!

„Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy, mikor semmi nem akar jóra fordulni, jön, jön egy idő, mikor nem találod a helyed, minden ajtó, amit kinyitsz, úgy tűnik, az arcodba csapódik. Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited.”

Gyilkos elmék c. film

MONDANOM SEM KELL, az egész estét Edward társaságában, boldog mámorban töltöttem. Lehangolt hát a tudat, hogy az est végén el kell búcsúznom tőle, és kénytelen leszek úgy tenni, mintha csak a kertészünk lenne. Féltem mit kapok édesanyámtól és a bátyámtól reggel, de komolyan nem tudott aggasztani. Edwardon kívül semmi nem volt a fejemben. Nem akartam, hogy bármi helyet kapjon. Ki akartam élvezni a boldogság minden percét. A vendégek éjjel egy körül kezdtek hazaindulni, kettőre pedig már csak a család és a szolgálók maradtunk. Edwarddal természetesen ügyeltünk rá, hogy ahogy fogyni kezdtek az emberek, mi egyre kevesebb időt töltsünk együtt, tehát mire az utolsó vendégektől is elbúcsúztunk, a kívülállók teljes bizonyossággal állíthatták, hogy Edward csupán egy alkalmazott számomra, semmi több. Bár tudtam, hogy a leginkább érintetteket, anyámat és Eleanort, nem tudjuk megtéveszteni. A tánc végétől kezdve árgus szemekkel figyeltek bennünket. Gyakran választottuk ezért az udvart sétáink helyszínéül.

Annyira jól éreztem magam kettesben vele! Pont olyan volt, amilyennek eleinte elképzeltem, ha nem jobb annál. Nem történt semmi szokatlan, amit eddig ne tapasztaltam volna, egyszerűen csak beszélgettünk. De ez a beszélgetés többet jelentett nekem minden forró csóknál. Ahogy egyre inkább bontakozott ki előttem a személyisége, ahogy dőltek le kettőnk között az eddigi falak, én annál inkább szárnyaltam a boldogságtól. És, ahogy a szemébe néztem, tudtam, ő is hasonlóan érez.

A búcsúzás fájdalmán is túlsegített, hogy tudtam ezekben a percekben ő is épp rám gondol… Ez járt a fejemben elalvás előtt is. Miután gyorsan elszöktem édesanyámék elől, órákig csak forgolódtam az ágyban. Újra és újra végigpörgettem magamban az estét, Edward minden egyes mondatát, a táncot, a gesztusait. Hajamon még éreztem az illatát, bársonyos hangja még a fülemben csengett. Már-már azt hittem, képtelen leszek elaludni, mikor végre rám talált az Álommanó. Tudom butaság, de szerettem azt képzelni, hogy ez a manó létezik, hogy minden este eljön és behint minket a csillámló álomporával. Valamiért biztonságban éreztem ettől magam…

Mikor reggel felébredtem, már magasan járt a nap. Rég voltam ennyire kipihent, bár az izgatottság, amit elalvás előtt éreztem, újra megtalált, amint kinyitottam a szemem. Gyorsan kipattantam hát az ágyból, majd bevetettem és elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet. Miután gubancos hajamat laza kontyba fogtam a tarkómnál, és úgy gondoltam elkészültem, tétovázva indultam az ajtóm felé. Nem tudtam mihez kezdjek. Menjek le édesapámhoz? Normális esetben ezt tettem volna, de most egy porcikám sem kívánta anyám prédikálását. Kétségbeesetten akartam kapaszkodni a felhőtlen boldogságba, minél jobban meg akartam nyújtani azt. Persze tisztában voltam vele, hogy nem bujkálhatok örökké a tulajdon anyám elől. Elvégre épp itt az ideje, hogy végre felnőttként viselkedjem, nem igaz? Nagy levegőt vettem hát, és kiléptem az ajtón. Úgy döntöttem nem húzom tovább a dolgot. Reggeli után egyből a szalonba mentem. Ahogy reméltem ott találtam az egész famíliát.

- Jó reggelt! – köszöntem játszva az ártatlant.

- Szép jó reggelt, álomszuszék! – köszöntött derűsen édesapám. Ez nem lepett meg. Tőle nem számítottam dühkitörésre. Bár meglehet, még nem értesült a tegnap esti kis „ballépésemről”, biztos voltam benne, hogy ő legfeljebb magában dühöngene. Eleanor és anyám azonban még csak köszönésre sem méltattak. Egymás mellett ültek a karosszékükben, és úgy meredtek rám, mint a véres rongyra. Én álltam a pillantásukat. Elhatároztam ugyanis, hogy nem fogom beadni a derekam. Bármit is vágnak a fejemhez az elkövetkezendő percekben, én nem fogok meghunyászkodni előttük. Jogomban áll ugyanis azt szeretni, akit én akarok. És én Edwardot szerettem, ehhez immár semmi kétség sem fért. Foggal-körömmel küzdeni fogok, ha arra kényszerítenek.

A várt megleckéztetés helyett azonban csak ültek ott csendben továbbra is. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Végül úgy döntöttem, belemegyek a játékba és továbbra is úgy teszek, mintha semmi rosszat nem tettem volna. Elvégre, ha jobban meggondolom, ez így is volt. Helyet foglaltam apám mellett és megrendíthetetlenül mosolyogtam a jelenlévőkre.

- Na és, hogy éreztétek magatokat az este? – kérdeztem.

- Ó, tényleg, még meg sem beszéltük a bál részleteit! – mondta apám. – Ezek itt ketten, teljesen besavanyodtak – fordult felém anyámra és fivéremre bökve.

- Szó sincs róla, apám – szólalt meg először Eleanor. – Mi csupán nem gondoljuk úgy, hogy a bál minden tekintetben kifogástalan volt. Húgocskám ugyanis gondoskodott róla, hogy egész Racine-nek legyen min csámcsognia az elkövetkezőkben. Most bújt ki a szög a zsákból!

- Ugyan fiam, miről beszélsz? A húgod kifogástalanul viselkedett egész éjjel – kelt védelmembe apám.

- Akkor meglehet, hogy mi nem ugyanabban a bálban voltunk! – vetette közbe anyám ingerlékenyen. Eddig tudta csupán türtőztetni magát. Tudtam, hogy innentől kezdve nincs megállás. Felállt a karosszékből és úgy folytatta. – Megbocsájthatatlan, amit tettél, édes lányom! Szégyenbe hoztál minden barátunk előtt! Mégis, hogy gondoltad, hogy azzal a kertészfiúval mutatkozol? Mit képzelsz te magadról? Azt hittem, már sikerült kinőnöd a rögeszmédet, miszerint legszívesebben megszabadulnál a rangodtól, erre most... most kapcsolatot létesítesz ezzel a fiúval? Mégis mi lesz? Most majd beleszeretsz, és azzal jössz, hogy hozzá akarsz menni?

Itt szakadt el a cérna. Felpattantam apám mellől, hogy szemtől szembe kerüljek anyámmal. Éreztem, hogy felforrósodik a vérem, és, hogy a düh pillanatokon belül kitör belőlem.

- Mit tudna tenni, ha ezt válaszolnám, anyám? Velem született jogom, hogy azt szeressek, akit akarok! És jobb, ha megjegyzi egy életre, én nem fogok olyan házasságot kötni, amelyet csupán a pénz irányít!

- A te egyetlen veled született jogod, a rangod, semmi más! És megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj velem! Elfelejted a kertészfiút és az ügy ezzel lezárva. Amennyiben erre képtelen vagy, kénytelen leszek megakadályozni, hogy kapcsolatba léphessetek. Kár lenne. Nagyon jó munkaerő... – fenyegetett meg anyám. Ettől aztán úgy éreztem, menten felrobbanok.

Éreztem, hogy a fullasztó érzés, a tehetetlenség, a mellkasomból árad szét, égeti a torkomat, majd könnyek képében nyer alakot. Kétségbeesetten pislogtam apámra, bár arcát nem láttam a könnyektől. Nem bírtam. Nem akartam, hogy sírni lássanak. Abban az átkozott percben gyűlöltem az egész világot, legalábbis azt a részét, akik el akartak választani Edwardtól. Fejvesztve rohantam ki a szalonból. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, de nem érdekelt. Kirontottam a kertbe és rohantam. Ki a kapun, be az erdőbe… csak rohantam. Mikor már úgy éreztem, nem bírok többet futni, megálltam és lihegve lerogytam egy korhadt kidőlt fára. Nem érdekelt, hogy mocskos leszek, hogy ellepnek a hangyák. Minden eltörpült amellett a veszteség mellett, ami most ért. Tényleg le kell mondanom Edwardról? Ez az, amit elvárnak tőlem, amit diktálnak. Ellenkezésnek nem engedtek helyet. Nem akarom, hogy elbocsájtsák, hogy még annyit se láthassam, mint eddig. Mi tévő lehetnék? Még sosem voltam ilyen tanácstalan, mint ekkor. A fejemet a kezembe temetve sírtam. Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

Kicsivel később, mikor már sötétedni kezdett, léptek zajára lettem figyelmes, melyek egyenesen felém tartottak. Hirtelen nagyon megrémültem, de mikor felkaptam a fejem, felismertem az alak sziluettjét.

- Cecily! Végre megtaláltalak! – szólt Edward, majd idesietett hozzám, és szorosan átölelt. Ekkor megint kitört belőlem a sírás. Éreztem, mit fogok elveszíteni és nem bírtam elviselni a gondolatot. Szorosan belékapaszkodtam, mire ő is szorosabban tartott. Percekig ültünk így ott a kidőlt fatörzsön. Bár örökké tartott volna a pillanat! De el kellett neki magyaráznom, hogy miért vagyok ilyen állapotban. – Kérlek, mondj valamit! Megijesztesz – mondta. – Csak annyit láttam, hogy rohansz ki a kapun. Hiába kiáltottam utánad, nem álltál meg. Követni kezdtelek, de az erdőben elvesztettem a nyomod, ezért tartott ilyen sokáig, hogy rád bukkanjak, ne haragudj! – kérlelt.

- Ugyan, hogyan is haragudhatnék rád? Edward... nem is tudom, hogy mondjam el neked – mondtam, majd nagy levegőt véve így folytattam. – Édesanyám teljesen kikelt magából. Azt mondta, ha még egyszer együtt lát minket, elbocsát téged. Nem tudom, mi tévők legyünk. Csak annyit tudok, hogy én már képtelen vagyok távol tartani magam tőled.

- Ezzel én is hasonlóképpen állok... Nyugodj meg, Cecily, nincs az a tiltó parancs, ami elválasztana tőled.

- Edward, kérlek, ments ki innen!