Holtomiglan - Holtodiglan - 13. fejezet

Sziasztok! :) Hogy sikerüljön visszarázódnotok a hétköznapok monotonitásába, meghoztuk a következő fejezetet! :) Jó szórakozást hozzá, a kommenteket köszönjük és most is várjuk! :)

Puszi: R & R

13. fejezet – Elvarázsolva

„Elkapta a pillantásomat és visszamosolygott... De vajon tudja, hogy a szívemet is megkapta ezzel?”

- CECILY... – kezdte tétovázva. – Én... Nem menekülhetsz el az elől, aki vagy, akinek születtél.

- Tessék? – hitetlenkedtem szavai hallatán. – Ezt meg hogy érted?

- Egyszerűen csak azt mondom, hogy nem hadakozhatsz a családod ellen. Nekik te vagy a legfontosabb, még akkor is, ha ezt nem mutatják ki. Ez ellen pedig nem lehet, s nem is szabad tenni. Érted?

- Hogy? – kérdeztem erőtlenül. – De én azt hittem, hogy... Hogy komolyan lehetek neked annyira fontos, hogy ezt máshogy gondolod... – suttogtam, és szégyenlősen lehajtottam a fejemet. Eddig még senkinek sem vallottam színt őszintén az érzéseimről. Hát, most ennek is eljött az ideje...

- Cecily – folytatta dallamos, halk hangon. – Te olyan kis butus vagy! Máshogy is gondolom, de... Én ahhoz senki vagyok, hogy ellent mondjak a családodnak... Lásd be, hogy ez a viselkedés nem vezet sok jóra... Így is olyan nehéz dolgunk van...

Felnéztem, egyenesen az arcába, és megláttam benne a saját érzéseimet visszacsillanni. Ezek szerint, mégsem volt egy káprázatos álom az egész? Ezek szerint mégsem ringattam oktalan álmokba magamat?

Nem válaszoltam neki semmit sem, csak elmosolyodtam; elfogadtam a felém nyújtott jobbját, és boldogan – mindennél boldogabban –, indultam el az otthonom felé. Azonban amikor elértük a birtok szélét, jobbnak találtuk, ha innen külön megyünk vissza. Elengedtem Edward kezét, és elindultam a kertünk felé. Még hátrapillantottam, Edward ott állt a hatalmas tölgyek takarásában, és engem nézett.

* * *

- Agatha – kezdte apám, amikor anyámmal és velem karöltve végigjárta a birtokot. – Ki az új kertészünk? Azt kell mondanom, hogy le vagyok nyűgözve! A rózsák, a bokrok... tökéletesek!

- Ah, ne is említsd előttem annak a haszontalan cselédnek a nevét! – folytatta anyám a reggeli prédikációját. Azt hittem, hogy mentem felrobbanok a dühtől, de most bölcsebbnek láttam hallgatni.

- Legközelebb a szemem elé kerül és azonnal elbocsátom!

- Tessék? – fordult felé apám. – Azt nem fogom engedni. Lásd be, hogy a kertünk gyönyörűen virágzik, csodálatos birtok lett belőle! Ez a fiú igazán jól végzi a munkáját. Nem fogod elbocsátani.

- Charles, az istenért! A bálon mindenki szeme láttára táncolt a lányoddal! Téged ez egyáltalán nem dühít fel?

- Nem, Agatha, egyáltalán nem. És téged sem kellene! Már reggel is alig bírtam hallgatni, amint Cecilyvel veszekszel. Szerencsétlen lány pedig csak még semmi rosszat sem tett!

- Semmi rosszat? – visszhangzotta anyám apám szavait. – Te nem tudod, miket beszélsz. Megszégyenítette a családunk nevét azzal, hogy egy rangján aluli alkalmazottal mutatkozott.

- Agatha, kérlek – apám szavai most már keményen csendültek. – Nem tettek semmi rosszat sem. Mit kellene tőle elvárnunk? Elvégre már nem kislány! Egy táncba pedig különben sem halt még bele senki. Nem látok értelmet abban, hogy miért hibáztatod ennyire szerencsétlen lányt. Gondolj csak bele! Eleanort sem hibáztattad, amikor olyan lányoknak csapta a szelet, akik nem voltak olyan rangosak... Akkor Cecilyvel sem kellene kivételt tenned.

Megleptek apám szavai. Abbahagytam a lépkedést, és csodálatot sugárzó pillantásokkal néztem fel rá. Éreztem, hogy a könnyek elöntik a szememet, de ezek egyértelműen a boldogságtól keletkeztek. Apám észrevette, hogy valami nincs rendben velem, ő is megállt, és hozzám indult.

- Cecily, kislányom, mi történt?

- Semmi, apám, semmi – válaszoltam halkan, majd belékaroltam, és földöntúli boldogsággal sétálgattam mellette tovább.

A legmeglepőbb dolog ám mégis akkor következett be, amikor édesapám kijelentette, hogy szeretne találkozni a kertészünkkel. Tudtam, hogy a szavával nem szállhatok vitába. Feszélyezett kissé a gondolat, hogy mit fog hozzá majd szólni, és hogy megemlíti-e neki a családon belüli jelenlegi legfőbb konfliktust.

Elindult a hátsókert felé, én pedig sietősen lépkedtem utána. Anyám már nem élvezte tovább a társaságunkat, úgy döntött, hogy neki ez túl sok egy napra, nem bírja tovább. Visszavonult hát a szalonba, és teázgatott tovább, mintha semmi sem történt volna.

A következő pillanatban Edward alakja tűnt fel előttünk, és amikor megláttam, a szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban. Amikor ő volt a közelben, nagyon ki akart szabadulni a helyéről...

- Á, Edward! – szólította meg apám. – Éppen magát kerestem.

- Jó napot, Uram – köszöntötte illedelmesen, és félve rám pillantott. Megláttam azt a pimaszkás mosolyt bujkálni az ajkai szegletében. – Miben lehetek a szolgálatára?

- Csak gratulálni szerettem volna, nagyon jól végzi a munkáját. Tudja, az előző kertészünk nem volt túlságosan aktív, ezért most lenyűgöző látni a változást, amit a birtokkal tett.

- Köszönöm szépen a dicséretet, de csak a munkámat végzem.

- Helyes, nagyon helyes! – bólogatott apám, majd elindult visszafelé. Én pedig csak álltam még egy pillanatig, és őt néztem. Már megint sikerült elvesznem a kavargó szempárban... Komolyan nem tudom, hogyan csinálja... – Cecily! – szólt utánam még.

- Máris megyek! – mondtam apám felé fordulva, majd a tekintetemet újra Edwardra szegeztem. – Viszlát, Edward...

- Kisasszony!

Hátat fordítottam neki, és lassan távolodni kezdtem tőle. Biztos, hogy kész őrültségnek hangzik, de hallottam, amint Edward kuncogni kezd a hátam mögött.

* * *

A családi ebéd egy kész rémálom volt számomra. Ott ültem a bátyám mellett, velem szemben anyám foglalt helyet, apám pedig jó messze ült tőlünk, az asztalfőn. Éreztem, hogy a pillantásuk éget, és szinte valósággal hallottam a gondolataikat, amelyekkel nem győztek engem szidni. Gyűlöltem az érzést, miszerint ilyen ellentétek vannak köztünk, de nem tudtam vele mit kezdeni. Már túl késő volt ahhoz, hogy megakadályozhassák ami köztünk zajlik... Hah, már a megismerkedésünk első pillanatában túl késő lett volna hozzá... Azt hiszem, hogy ez az a fajta érzés, amit senki sem tud megállítani, aminek semmi sem szabhat gátat. Sem az idő, sem a távolság, vagy éppen a rang.

Elmosolyodtam, és a tányéromra meredtem. Még halványan érzékeltem, amint beszélgetnek körülöttem, de nem tudtam volna megmondani, hogy miről volt szó. Lelki szemeim előtt megjelent egy gyönyörű, zöld szempár képe, amelybe most is áhítattal néztem. Hiába is próbáltam meg tagadni magam előtt, de már hiányzott Edward. Alig néhány órája váltunk csak el egymástól, de én már ezt éreztem.

Ennyire pedig nem lett volna szabad engednem, hogy megbabonázzon. Ez már tényleg nem normális... Eleanor lökött finoman oldalba, amire hirtelen felkaptam a fejemet, és pislogni kezdtem körbe. Mindenki engem nézett.

- Őő... Igen? – kérdeztem néhány másodperc után. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mi lehetett a téma...

- Édesapád azt kérdezte – kezdte anyám –, hogy mit szólnál ahhoz, hogyha a tegnapi sikeres bál után... – Nem tudtam nem észrevenni, hogy fintorog. – Megszerveznénk jövőre is?

- Az... csodálatos lenne. Mindennél csodálatosabb.