Holtomiglan - Holtodiglan - 15. fejezet

Sziasztok, Drágák! :) Nem is húzzuk tovább az időt felesleges rizsázással, jó olvasást! :) Köszönjük a komikat! :)

Puszi: Rhea és Ruth

15. fejezet – Véletlen, vagy a sors fintora?

”Csak addig volt könnyű nélküled az élet, míg nem tudtam, hogy létezel.”

TÉNYLEG IGAZ A MONDÁS, miszerint ha szerelmes vagy, tényleg megváltozik a világ. Ez történt most velem... Velünk. Igazából, gondolni sem mertem volna, hogy egy bennem végbemenő folyamat lehet ennyire erős. Fogalmam sem volt róla, hogy mi játszódik le ilyenkor az ember szervezetében, de éreztem, s ez mindennél erősebb volt.

Nem hallottam meg, amikor hozzám szóltak, csupán az ő hangja volt az egyetlen, amely a fülemben csengett.

Anyám szemmel láthatólag ki volt akadva. Úgy hiszem, sejtette, hogy valami történik, amiről ő nem tud. Ennek persze sokszor hangot is adott, de apám mindig megvédett. Valóban nem tudom, hogy azért-e, mert tényleg fel sem merült benne az ötlet, miszerint az ő kicsi lányának tényleg udvarlója van, vagy pedig azért, mert teljesen megért engem. Szívből reméltem, hogy a második variáció az igaz...

- Ha nem bánják, én ma korán elmegyek lefeküdni – kezdtem csendesen, miközben felálltam az asztaltól. – Nem érzem magamat túlságosan jól...

- Persze, kislányom, menj csaj. Aludj jól! – búcsúzott apám, anyám pedig összeszűkült szemekkel kezdett méregetni. Megint nem hitt nekem.

- Cecily, szeretnéd, hogy felkísérjelek? – kérdezte a bátyám, miközben egy sanda pillantást vetett anyámra. A vak is kiszúrta volna, hogy szövetkeznek ellenem.

- Nem kell, El – válaszoltam illedelmesen. – Fejezd be nyugodtan a vacsorát, nem szeretném, ha miattam kellene félbeszakítanod.

Elköszöntem utoljára mindenkitől, majd felemeltem a szoknyám alját, és elindultam felfelé a hátsólépcsőn. Szándékosan nem mentem elől, hiszen nem akartam, hogy anyámnak feltűnjön, furcsa vagyok. Így is csak mertem remélni, hogy nem jön majd utánam, hogy apám esetlegesen megállítja majd ebben a tervében. A szobámba érve becsuktam magam mögött az ajtót, magamra kaptam gyorsan valami ruhadarabot, és a tükörben utoljára megigazítottam a hajamat. Alig bírtam magammal egész nap, hiszen tudtam, hogy este találkozom vele. A napok borzalmasan lassan telnek el, miközben mi csak távolról figyeljük a másikat, s pimasz pillantásokat váltunk. Nem kockáztathatjuk, hogy valaki meglásson minket. Túl nagy árat fizetnénk érte.

Kiléptem az ajtón, és a kizárólagosan nekem fenntartott lépcsőn indultam kifelé a sötét éjszakába. Egyre hidegebb lett odakint, ahogyan az idő lassan télbe fordult. De ez engem egyetlen percig sem akadályozott. Edward már várt rám a lépcső aljában, s amikor látta közeledő sziluettemet, szélesre tárta a karjait. Én pedig, mint egy gyermek úgy vetettem karjaiba magamat. Mint egy haldokló, akinek ez az utolsó mentsvára... S nélküle én is hasonlóképpen éreztem magamat.

- Szia! – köszöntött halkan, suttogva, nehogy véletlenül valaki meghallja.

- Na, de Uram – játszottam a kényes úrinőt, és hajlongani kezdtem előtte. – Nem illik így beszélni egy finom úrhölggyel...

- Ó, elnézését kérem! Milyen pofátlan vagyok! – játszotta Edward is a szerepét. – Hogy tetszik ma lenni, Miss. Cecily?

- Jól – suttogtam, miközben képletesen félredobtam az egész kis játékunkat, amelybe napközbe vagyunk kényszerítve. – Most már jól...

- Ha nem ismerném a szándékait, akkor azt hinném, hogy el akar csábítani engem! – kuncogott halkan, miközben a jobbját tartotta nekem, hogy belékaroljak.

- Jaj, Edward, maga sosem változik? – kacagtam vele én is, s boldogan indultunk el a kis titkos rejtekhelyünk felé, ahol nem zavar minket senki.

Egy ideje csak ültünk egymással szemben, s néztük a másikat. A Hold gyenge fénye megvilágította Edward arcát, amely így halványan világított az éjszakában. Nem szóltunk semmit, csendesen ültünk, csupán a kezeink voltak összekulcsolódva, ezzel jelezve, hogy összetartozunk. Még akkor is, ha e nagyvilágon rajtunk kívül ezt senki sem ismeri el.

- Min gondolkozol? – kérdezte halkan, ezzel megtörve a kettőnk között húzódó csendet. Összerezzentem a hangjától. Még mindig képtelen vagyok megszokni, hogy mekkora hatással bír...

- Az életen... – Elmosolyodtam. – És azon, hogy meddig fogjuk bírni, hogy csak az éjszaka leple alatt találkozunk... – Beharaptam az alsó ajkamat, és lehajtottam a fejemet. Hiába, még mindig nem szoktam meg, hogy őszintén beszélhetek az érzéseimről. Most örültem a jótékony sötétségnek, hiszen így tökéletesen eltakarta a zavaromat. Ennek ellenére valamiért éreztem, hogy Edward pontosan tudja, mi zajlik le bennem másodpercek alatt.

- Nem tudom, Cecily, nem tudom... – hangja most valahogy távolinak tűnt. – Komolyan nem tudom, viszont abban biztos vagyok, hogy ez már így is jóval több, mint ami egyáltalán nekünk járna...

- Szóval, így gondolod? – háborodtam fel egy pillanat alatt. – Nekünk nem lenne szabad együtt lennünk?

- Nem, én nem ezt mondtam! Csupán arra próbáltam meg utalni, hogy szerintem így is kivívtuk a sors haragját magunk ellen...

- Sors? Sors nem létezik, Edward! Nem hiszek abban, hogy meg lenne írva nekünk valami... Egyszerűen nem hiszem el, hogy előre el van döntve az életünk, mielőtt nekünk magunknak beleszólása lenne. Ilyen nem létezik!

- Cecily, nem tudhatod – melegen elmosolyodott. – De én viszont hiszem, hogy mi nem véletlenül találkoztunk... Hogy ennek így kellett lennie. Nem lehet puszta véletlen, hogy ennyire... – elharapta a mondat végét, az én szívem pedig ezzel egyidejűleg nagyot dobbant a mellkasomban. Hiába nem fejezete be a mondatot, én tudtam, hogy mit akart mondani.

- Edward... – suttogtam elhalóan, miközben észleltem, hogy angyalszépségű arca közeledik az enyém felé.

Ilyenkor mindig megőrültem egy kicsit. Sokkal, de sokkal jobban, mint bármikor. A nap nélküle eltöltött része, s az érzés a mellkasomban, ami akkor ejt rabul, ha tudom, hogy néhány perc választ el csupán a vele való találkozástól, eltörpült a mostani mellett. Azt hiszem, hogy erre nincsenek szavak. Érezni kell.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, hiszen amikor meleg ajkai az enyémeket érték, megszűnt körülöttünk létezni a világ. Zihálva döntöttem a homlokomat az övének, és közvetlen közelről bámultam a gyönyörűen csillogó szemekbe. Kezeit az arcomra csúsztatta, én pedig belékapaszkodtam. Éreztem, hogy a gravitáció győzedelmeskedik felettem, a lábaim összerogynak, teljesen elgyengülök.

- Cecily – szólongatott finoman, s ezzel elérte, hogy egyetlen szempillantás alatt ismét önmagam legyek. – Cecily, itt vagyok!

- Tudom – ziháltam – s nem törődve az esetleges körülményektől –, hajtottam a mellkasára a fejemet. Éreztem mézédes, ismerős s megnyugtató illatát, s tudtam, hogy egész eddigi életemben erre a pillanatra vártam. Ez volt maga a tökéletesség. Ilyen pillanatokban jut a kérdés eszembe, hogy hogyan bírtam eddig nélküle élni?