Holtomiglan - Holtodiglan - 16. fejezet

Sziasztok! Eljött a frissek napja, szóval íme az új fejezet. Jó szórakozást kívánunk hozzá, illetve repesve várjuk a hozzászólásokat! :)

Puszi: R&R

16. fejezet – Megszoksz vagy megszöksz?

„Aki szárnyatlanul él a viharos, ködszürke Időben, nem tehet mást, mint vár - várja a jobb világot, s a partot. Így élünk. Jó azoknak, akik várni tudnak még - mert sokan már nem is várnak, egyáltalán.”

Müller Péter

EDWARD NEMCSAK AZ ESTÉIMET, az álmaimat is megédesítette. Nem is csoda, hiszen a nap minden percében rágondoltam. Meglepő lett volna, ha álmaimban nem látogat meg. Néhány álom, azonban elég furcsa volt. Folyton a birtokhoz tartozó erdőben zajlott, sötétben. Ez a sötét azonban más volt, mint ami a mi romantikus estéinket lengi be. Hiányzott belőle a… melegség. Igazából elég ijesztőnek is mondhatnám. Folyton úgy kezdődött, hogy a megbeszélt kidőlt fatörzshöz igyekeztem, de Edward nem várt rám. Kétségbeesetten kutattam utána, rohantam a sötét nyirkos erdőben, az ágak és levelek folyton az arcomnak csapódtak, majd végül egy sötét, hideg alaknak ütköztem, akinek teste szoborkeménységű volt. Az ütközéstől általában fel is riadtam, majd folytatódtak a megszokott édes álmok, ezért sosem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ez azonban már a harmadik éjjel volt, amikor kísértett az álom. Kezdett kicsit aggasztani a dolog…

Reggel a felkelő nap sugarai ébresztettek. Boldogan keltem, mint mostanában állandóan. A kezdeti kicsattanó boldogság helyett, azonban hamar elragadott a türelmetlenség. Napról napra egyre inkább úgy éreztem, hogy nem bírom ki az órákat Edward nélkül. Kevés volt a tennivaló. A könyvek, a kézimunka vagy a lovaglás nem tudta elterelni a figyelmemet. Az egyetlen, ami le tudott kötni egy ideig, a vadászat volt, de ahhoz túlságosan sajnáltam az elejtett vadakat, hogy gyakran űzhessem ezt az elfoglaltságot. Mára azonban megvolt a tervem. Vasárnap lévén vásárt rendeztek a városban. Elhatároztam, hogy ez alkalommal elkísérem Maryt. Úgy egyeztettünk, hogy reggeli után felkeresem a konyhában. Nem kellett hát sok időt tétlenül töltenem. Szokásos reggeli teendőim után, miután megszólalt az étkezések kezdetét jelző kis csengettyű, lementem az ebédlőbe. Már az egész család lent volt, az asztalon megannyi fogás.

- Szép jó reggelt! – köszöntöttem az egybegyűlteket.

- Jó reggelt! – visszhangozták kórusban, ki lelkesen, ki kissé flegmán. Anyám fintorgásán már meg sem ütköztem. Nem tetszett neki, hogy folyamatosan mosolygok, hogy feltűnően boldog vagyok. Nem ez az elvárt viselkedés attól, akit pár napja eltiltottak a szerelmétől. Persze nem érdekelt túlságosan a mérgelődése. Tudtam, hogy mindent megtesz, hogy rajta kapjon bennünket, de eddig nem járt sikerrel. Arra az esetre, ha ez megtörténne, nekem már megvolt a kész terv a fejemben… Reggeli után közöltem a családdal mai napi terveimet, majd felmentem a szobámba átöltözni. Az idő egyre hűvösebbnek bizonyult. Már nem volt elég egy hosszú ruha. Előkerültek a finom leplek, fejkötők, rétegek.

Mikor beléptem a konyhába Mary már menetre készen várt rám. Öleléssel köszöntöttük egymást, majd kosarakat fogtunk és útnak indultunk. Természetesen gyalog mentünk. Az elmúlt napokban sokat jártam le Maryhez csevegni. Ő volt az egyetlen, akivel megoszthattam a bennem dúló érzelmi vihart. Sokkal közelebb kerültünk hát egymáshoz, mint eddig valaha. Mikor nevetgélve kiléptünk a kapun, előre engedtem Maryt, majd bekattintottam a lakatot, s észrevettem anyám leskelődő alakját a könyvtárszoba ablakában. Mint mindig, most is kételkedett szavamban. Pimaszul intettem hát neki, majd Mary után szökellve eltűntem a szeme elől.

- Ennyire szemmel tartja a kisasszonyt? – kérdezte Mary. Ezek szerint ő is észrevette.

- Ó, Mary, ha te azt tudnád! Kész csoda, hogy még nem leplezett le bennünket. Erről jut eszembe! Nem tudod, merre lehet Edward? Ma még színét sem láttam – kérdeztem tűnődve. Biztos voltam benne, hogy mikor Maryvel átmegyünk az udvaron, Edward ott lesz, és épp leveleket söpörget, vagy bármi ilyesmi. Hiszen tegnap este elmeséltem neki ma délelőtti programomat. Ő azonban nem bukkant fel.

- Nem, kisasszony. Ma még én sem láttam – válaszolt Mary.

- Semmi gond, valószínűleg a hátsókertben akadt valami dolga és átkozza magát, hogy elmulasztotta a találkozást – nevettem magam is nyugtatgatva. Reméltem, nem történt semmi baja.

Az egész utat végigcsevegtük Maryvel. Mégis már nagyon vártam, hogy bevethessük magunkat a vásári forgatagba. Racine-ben a vasárnapi vásár nagy eseménynek számított. Rengetek ember jelent meg. Itteniek, átutazók, szolgálók, úri kisasszonyok, zsebtolvajok, lovasok, tisztek. Jó volt kicsit elveszni a tömegben, érezni a városi élet ízét. Sok ismerős arccal összefutottam. Néhány percre megálltam velük csevegni, majd tovább indultunk. Nem akartam nagyon hátráltatni Maryt, ugyanis minél hamarabb végzett itt, annál hamarabb végzett az otthoni munkákkal. Ezt persze nem említette, de nem volt nehéz kitalálni, hogy sietne inkább. Így is bűntudatom volt, mert annyiszor lemaradtam nézelődni. A különböző kézműves áruk teljesen lenyűgöztek. Volt egy idős cigányasszony is, aki üveggömböket árult, melyek állítólag megmondják az ember jövőjét. Érdekes. Bár az asszony engem jobban lekötött, mint a jósgömbök. Fekete lepelben ült, előre hátra ringatózva. Egyik szeme egészen világoskék volt, a másik pedig furcsán hályogos. Hosszú csontos ujjain koponya alakú ezüstgyűrűk sorakoztak. Mikor megálltam, hogy szemügyre vegyem portékáját, rám vetette ijesztő, foghíjas mosolyát, mellyel elérte, hogy elvegye a kedvem a nézelődéstől. Kissé ijedten szaladtam Mary után.

Csak álmélkodtam mennyire feltalálta magát a zsúfolt piacon. Már megvoltak a bevált kofái, akiket név szerint ismert és azok is őt. Mindenkihez volt egy kedves szava, kérdezgette őket családjuk hogyléte felől. Pont olyan volt, mint nálunk a bálokon, vagy más társasági eseményeken, csak ezek a beszélgetések egy másik, egy egyszerűbb és szeretetreméltóbb réteg tagjai közt zajlottak. Büszke voltam rá, hogy ilyen népszerű szobalányunk van.

Már délután négy óra volt, mikor végre beléptünk a kapun. Alig bírtam hazacipelni a beszerzett zsákmányt. Nem értem, Mary hogy bírja el, amikor egyedül megy. Elhatároztam, hogy minden vasárnap elkísérem. Teljesen magával ragadott az a világ! Én is arra vártam, hogy egymást túlkiabálva alkudozhassak a kofákkal, hogy friss virágokat vásárolhassak, vagy megkérdezhessem Mrs. Tiltont, hogy szolgál az ura egészsége… Saját világom azonban könyörtelenül szippantott ismét magába, mikor anyám meglátott minket belépni az ajtón. Teljesen kikelt magából, amiért Mary „velem cipelteti a kosarat, amit az ő gyenge karja már nem bír el”. Megdorgálta Maryt, majd elküldte, hogy végezze rendesen a munkáját. Hiába mondtam neki, hogy én erősködtem, hogy segíthessek neki a cipekedésben, erre csak annyi volt a válasz, hogy igazán elfogadhatnám már, hogy nem cselédnek születtem…

Abban a pár órában, ami még vacsoráig maradt megkerestem George-ot, hogy szóljak, felnyergelek egy lovat és ügetek egy-két kört a környéken. Persze végig abban reménykedtem, hogy így „véletlenül” összefuthatok Edwarddal, de megint nem találtam sehol. Míg az országúton ügettem a lóval, végig az járt a fejemben, mi történhetett vele. Rengetek lehetőséget számba vettem, de egyik sem hangzott túl jól. Sötétedéskor vágtába hajtottam a lovam, megkértem George-ot, hogy nyergelje le, majd rohantam is a vacsorára.

Türelmetlenül ettem végig a három fogást, majd a szobámban megvártam, míg mindenki lefekszik és a megbeszélt időpontban kisurrantam, és az erdő felé vettem az irányt. Magamban attól rettegtem, hogy Edward nem lesz ott, hogy az álmom, melyet most még szörnyűbbnek találtam, beteljesedik. Mikor azonban megpillantottam sötét alakját az erdő szélén, minden félelmem elszállt. Hiába foglaltam le magam egész nap, minden pillanatban arra gondoltam, milyen jó lenne minden élményemet megosztani Edwarddal. Felesleges volt tagadni, hogy csak szenvedek, ha nem lehetek mellette.

- Istenem, annyira hiányoztál! – suttogtam, miközben szorosan karjaiba zárt. – Merre jártál egész nap? – kérdeztem sértődötten.

- Először is, te is iszonyúan hiányoztál nekem – nevetett, majd édes puszit nyomott ajkaimra – másodszor pedig, van számodra egy meglepetésem, ezt mentem el beszerezni. Nyugodj meg, kikértem magam édesanyádtól – mosolygott.

- Meglepetés? Ó, Edward, nem kellett volna! Tudhatnád, hogy számomra a legnagyobb meglepetés, ha láthatlak.

- Hát, ennek mindenesetre nagyon örülök, de azért remélem ezzel is elégedett leszel. Csukd be a szemed, kérlek!

Kérésére kissé félve, de behunytam a szemem. Éreztem, hogy mögém lép, majd finoman oldalra fogta a hajam, finom csókot lehelt a nyakamra. A következő pillanatban már valami fém hidegét éreztem a bőrömön. Egy nyaklánc.

- Jaj, Edward... – kezdtem, de elakadt a szavam, amint esélyem volt megszemlélni a gyönyörű ékszert.

Egy arany nyaklánc volt csillogó rubinkövekkel kirakott icipici, domború, levél alakú medállal. Egyszerűen gyönyörű volt! Cseppet sem giccses, pedig egy levél alakú medáltól azt várná az ember, de épp ellenkezőleg. Egyszerű volt és elragadó. Hálaképpen a nyakába ugrottam, és össze-vissza csókolgattam, majd két kezem közé fogtam az arcát és úgy mondtam köszönetet.

- Ha tudom, hogy ilyen reakciót vált ki belőled, előbb megleplek vele – kuncogott és rám vetette elképesztő huncutkás mosolyát. Ettől az iránta érzett szeretet, szerelem, visszatarthatatlanul bugyogni kezdett bennem.

- Edward – sóhajtottam –, én egyszerűen nem bírok tovább egész napokat tölteni nélküled. Rabolj el! 

Edward először csak nevetett, majd mikor látta, hogy nem viccelek, a mosoly helyett riadtság ült ki az arcára.

- Ugyan, Cec, ne butáskodj!

- Jaj, nem, ne háríts egyből. Először gondold át logikusan. Már csak napok kérdése, és anyám bizonyosan rajtakap minket, akkor pedig nincs már lehetőség, ha együtt akarunk maradni. Nem jobb megelőzni a perpatvart és elszökni, amíg lehet? – győzködtem és közben egyre világosabbá vált számomra, hogy ez lehet az egyetlen megoldás. Ez volt a terv, ami már egy ideje megszületett bennem, de most nyert igazán értelmet, ahogy kimondtam. Egyszerűen nem tudtam tovább nélkülözni őt, és nem is akartam. Vele akartam élni az életemet, csak vele. Egyszerűen képtelen voltam tovább várni.

- Talán így van. Talán nem lenne választásunk, de sokkal ésszerűbb megvárni, míg ténylegesen történik valami, nem gondolod? Kérlek, légy türelemmel.

- Ám legyen, akkor csak várjunk. Viszont ne csodálkozz, ha pár nap múlva teljesen beleőrülök a hiányodba – mondtam sértődötten.

- Hidd el, számomra is gyötrődés minden pillanat, mit nélküled vagyok kénytelen eltölteni, de nem akarok mindent elrontani. Talán apád pártfogásával lenne esélyünk galiba nélkül átvészelni az egészet!

- Hát persze. A mesékben, Edward, a mesékben…