Holtomiglan - Holtodiglan - 17. fejezet

Sziasztok! Boldog keddet mindenkinek! Íme a várva várt 17. fejezet. Köszönjük a folyamatos jelenléteteket, véleményeiteket. Tartsátok meg jó szokásotokat és kommenteljetek most is! Jó olvasást!
Üdv: R&R

17. fejezet – Legszebb angyal

”Gyakran - kezdte gyorsan válogatva meg a szavakat - még csak nem is hasznos tudni, hogy mit hoz a jövő.”

Alison Weir

Az erdőben voltam. Egyedül. Hangosan ziháltam, miközben a mellkasom fel-felemelkedett. Féltem, de azt nem tudnám megmondani, hogy mitől. Biztosan furcsán hangzik, de valami határozottan volt a sötétben. Valami megfoghatatlan, amely ott volt körülöttem, figyelt, magánál tartott... Ijedten pillantottam körbe, de a körülölelő sötétség miatt nem láttam semmit sem. Roppant zavaró volt. Aztán, mintha a következő pillanatban teljesen megvilágosodtam volna, szaladni kezdtem. A lábaim bele-beleakadtak az aljnövényzetbe, de ez engem teljesen hidegen hagyott, csak rohantam tovább. Mintha muszáj lenne... A távolban már megláttam valami halvány fényt, s jól tudtam, oda tartok. Már majdnem elértem, már majdnem ott tartottam, amikor megbotlottam valamiben, és hangos puffanással értem földet. A térdem sajgott, a fejemből vér csorgott, és teljesen megsemmisültnek éreztem magamat. Ám úgy tűnt, hogy ez nem volt puszta véletlenség. Óvatosan pillantottam körbe, amikor a gyér fényben megpillantottam valamit.

Hangosan zihálva, hevesen dobogó szívvel húzódtam közelebb a földből kiálló ismeretlen valami felé, amikor sikerült kivennem egy fejfa árnyékát. Hangosan felszisszentem, és hunyorogni kezdtem, hogy kitudjam venni a rajta álló nevet.

Azonban, néhány eltelt másodperc után rájöttem, hogy kinek az emlékét őrzi a sírhely. Éreztem, ahogy a forró könnyeim keverednek a véremmel, majd némán, fájdalmasan lecsúsznak az arcomon. A valaha hallott leggyönyörűbb név állt ott belevésve a fába, ezzel nyomot hagyva maga után. Végem volt... Mindennek vége volt...

Gyorsan kapkodtam a levegőt, miközben felültem az ágyamban. Néhány könnycsepp folyt végig az arcomon, amelyeket igyekeztem felitatni a ruhám aljával. Borzasztóan zaklatott voltam, s jelen pillanatban azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Teljesen elvesztem... A pillanat törtrésze alatt szálltam ki az ágyból, és rohantam az ablakhoz, hogy pontosabb belátást nyerhessek a jelenlegi helyzetről. Odakint ragyogóan sütött a nap, s vidáman csiripeltek a madarak. A szívemre szorítottam a kezemet, amely továbbra is hevesen vágtatott a mellkasomban. Mi történt? Mi volt ez? Miért gyötör engem mostanában annyi rémálom? Mitől lehetséges ez?

Mennyi, mennyi kérdés... És én egyetlenegyre sem tudom a helyes választ.

- Cecily, minden rendben? – kérdezte anyám, miközben a reggelinket fogyasztottuk. Csodálatos, ha még az ő szeme is kiszúrja, hogy mennyire zilált vagyok így korán reggel!

- Igen, minden rendben van.  Csak nem aludtam túl jól az éjjel...

- Ó, mi történt? – érdeklődött tetetett kíváncsisággal. Jól tudtam, hogy a színjáték csak apámnak szól. Azt akarta, hogy lássa, mennyire törődik velem.

- Rémálmok gyötörnek mostanság...

- Hát ez nem túl jó hír, kislányom! – szólt hozzám apám is, ám jóval kedvesebben. – Lehet, hogy beszélni kéne az orvossal. Biztosan tud ajánlani valamit, amitől jobban fogsz aludni.

- Biztosan – mondtam végül, és ezzel részemről lezártnak tekintettem a témát. Az orvos említésére rossz érzés kerített hatalmába. Rossz érzés, amellyel vegyült a lebukás veszélye is. Nem tudom, mitől lehetett, de minden apró dologtól, amelynek köze lehetett Edwardhoz, s fontos volt a szüleimnek is, elkapott a rettegés. Annyira, de annyira féltem, hogy talán lebukunk, hogy az már kezdett rögeszméssé válni. Kétségtelen, Edward az összes gondolatomat megőrjítette...

Miután véget ért a családi reggeli, a szobámba siettem, hogy magamra vehessek valami melegebb ruhát, hiszen odakint már javában tombolt az ősz. Megálltam az ablak előtt, és csodálni kezdtem a tájat. Gyönyörű volt... A fák és bokrok ezerféle színben pompáztak, ezzel pedig egy különleges színt, érzést adtak a környéknek. Megpillantottam Edwardot, amint éppen faleveleket gereblyézett össze, és a szívem máris a torkomig szökött fel. Ha csak megláttam alakját, meghallottam a hangját, éreztem érintését, máris a mennyben éreztem magamat. Minden földi érzés eltörpült mellette. Semmihez sem tudnám hasonlítani, hogy milyen volt mellette, s vele lenni. A világon a legcsodálatosabb, legmámorítóbb érzés, amely csak létezett. Néha úgy véltem, hogy egy egészen új univerzum szükségeltetik ahhoz, hogy az iránta érzett érzelmeimet képes legyek felfogni.

Nem bírtam már tovább, hogy ne vehessem közvetlen közelről is szemügyre alakját, ezért még vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben, majd elégedetten konstatáltam, hogy semmi kivetnivaló sincs rajtam. Nem akartam furcsaságokat ébreszteni a családomban, ezért most is a hátsólépcsőn mentem le, pedig sokkal célszerűbb lett volna azon, amely az én szobámból kígyózik le a birtokra. Csak semmi feltűnés! – ismételgettem magamban, miközben már alig bírtam elviselni a másodperceket.

Jó alaposan körbenéztem, mielőtt kiléptem volna az ajtón, majd amikor láttam, hogy nincsenek a közelben, öles léptekkel elindultam Edward felé. Biztos voltam benne, hogy most is a megszokott szerepünket fogjuk játszani, de legalább láthatom, és ez mindennél fontosabb most.

- Jó reggelt, Miss. Cecily! – köszönt udvariasan, kifogástalanul, de nem tudtam nem észrevenni az ajkai szélén bujkáló pimasz kis mosolyát. – Hogy tetszik lenni ma reggel?

- Ó, köszönöm, Edward – válaszoltam én is hasonló hangnemben. – Csodálatosan érzem magam.

- Igazán? És minek köszönhető ez a felhőtlen jókedv? – Tudtam, hogy direkt csinálta. Hallani akarta, hogy bizony miatta érzem magamat ilyen jól. És így is volt, miért tagadtam volna?

- Hát, tudja... Csodálatos reggelünk van ma! A madarak csicseregnek, a nap ragyogóan süt, és semmi okom az aggodalmaskodásra. De látom, magának is feltűnően jókedve van...

- Oh, hát nem kerülte el a figyelmét? – mélyen a szemeimbe nézett, és valósággal szuggerált. Éreztem, ahogy a testem felforrósodik, és bennem, mélyen megindul valami. Valami, ami minden egyes alkalommal elkezdődik, ha együtt vagyunk, vagy meglátom. – Ez csupán annak köszönhető – kezdte suttogva –, hogy úgy vélem, a legszebb angyalt ejtette utamba az ég.

Meghatottan hallgattam a szavait, és szinte valósággal földbe gyökereztek a lábaim. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amíg álltunk egymással szemben, a tekintetünket a másikéba fúrva, de az biztos, hogy minden egyes eltelt másodperc maga volt a csoda, s azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Közeledni akartam felé, a nyakába fúrni az arcomat, átölelni a derekát, s újra meg újra bizonyosságot tenni arról, hogy mennyire szeretem őt. Elszakítottam tőle a pillantásomat, mert éreztem, hogy elpirulok, megint.

- Nos – kezdtem, amikor kissé sikerült összeszednem magamat. – Nekem most mennem kell, sok dolgom van még ma...

- Persze, hogyne, kisasszony. Megértem, hiszen nekem is dolgoznom kell...

Távolodni kezdtem tőle, egyre csak hátrálni, de eközben a szemkontaktust egyetlen pillanatra sem szakítottam meg. Megálltam egyetlen másodperc erejéig.

Szeretlek! – formáltam a szót hangtalanul, némán. De ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy ő mindennél jobban értette.