Holtomiglan - Holtodiglan - 18. fejezet

Sziasztok! Elérkeztünk a 18. fejezethez, történetünk immár nagykorú. Tudjátok a teendőket! :) Kellemes olvasást!
Puszi : R&R

18. fejezet – Valóságra ébredve

„A felismerés mindent közel hozott, valódivá tett, és együttérzése áttört a megrázkódtatás sűrű homályán.”

Stephen King

Épp lefelé siettem a lépcsőn, hogy segítsek anyámnak befejezni a díszpárnák hímzését, mikor meghallottam Edward kétségbeesett hangját kiszűrődni a konyhából. Természetesen megdermedtem léptemben. Közelebb sétáltam a konyhaajtóhoz, onnan hallgatóztam.

- Nem értelek Brian, mégis miért tennéd ezt? – suttogta Edward.

Brian? A szakácsnő segédje? Mivel árthat ő Edwardnak? Mivel ejtette így kétségbe? Majd’ meghaltam a kíváncsiságtól. Edward félelme engem is magával ragadott. Torkom elszorult, oda kellett figyelnem, hogy ne vegyem zihálva a levegőt. Nem akartam, hogy meghallják. Legszívesebben berontottam volna a konyhába, hogy mellette lehessek, de tudtam, hogy jelenlétemben Brian valószínűleg nem folytatná a beszélgetést. Kénytelen voltam hát lélegzetvisszafojtva várakozni.

- Mert amellett, hogy helytelen, amit teszel, biztos vagyok benne, hogy a főnökasszony felettébb hálás lenne az információért. Bizonyos, hogy nem engedne többet a konyhán senyvedni, előléptetne – hallottam a fiú válaszát. Mégis mi folyik itt?

- Először is, meglehetősen tévedsz, ha azt hiszed, Agatha úrnő bármi ilyesmivel hálálná meg szolgálataidat. Távol áll tőle, hogy szakmai érdem nélkül bárkit is előléptessen, ezt te is tudod. Másodszor pedig nem értem, miért kötöd az orromra célod. Miért nem mész egyből, és teljesíted a tervedet?

- Abban bízom, hogy kellemetlenségek nélkül is meg tudunk egyezni, Edward. Tudod kis híja volt csupán, hogy mielőtt te idejöttél, engem próbáljanak ki, mint kertészt. Azt hiszem világos, mit kérek hallgatásomért cserébe – fenyegetőzött Brian.

Lassan kezdtem felfogni, miről is van szó, de nem akartam elhinni. Nem! Ez a törtető kis senkiházi nem fogja elrontani a boldogságunkat! Az nem lehet!

- Lássuk, jól értem-e! Amennyiben önként felmondok, és elhagyom a birtokot, te nem szólsz arról, hogy Cecily és én titkon együtt töltjük az estéinket?

Hát jól értettem. Ez nem lehet, miért büntet minket a sors? Hogyan láthatott meg minket Brian? Valósággal megőrjített, hogy ott kellett állnom tehetetlenül. Miként lehetne kimászni ebből? Így is, úgy is az lenne a vége, hogy Edward távozik. Márpedig, ha ő elmegy, én is vele tartok. Nem tudtam, mi fog most történni, de ebben az egyben biztos voltam. Immár nem tudtam, és nem is akartam Edward nélkül élni. Az életünk visszavonhatatlanul egybeforrt. Ahová ő megy, arra tartok én is. Bárhol legyen is az.

- Így van – válaszolt Brian. – Természetesen adok időt, hogy átgondold. Nem kell semmit sem elkapkodnunk. Csak nyugodtan.

- Nincs szükségem a jóindulatodra! – sziszegte Edward. Hallottam, ahogy fogait összeszorítja, szinte láttam, ahogy szeme vonallá szűkül, villámokat szór, kezét ökölbe szorítja. Én is ugyanezt tettem. Tudom nem hölgyhöz méltó, de legszívesebben felképeltem volna ezt az álnok gazembert! Iszonyú düh fortyogott bennem, ami kitörni készült. Nem, nem tehet mindent tönkre, nem fenyegetőzhet. Nem engedhetem! Hirtelen elhatározástól vezérelve, fogtam magam és egy határozott mozdulattal belöktem a konyhaajtót. Az nagyot csattant a falon. Edward és Brian a konyha közepén álltak, közel egymáshoz. Tekintetüket felém kapták.

Láttomra Brian gyorsan hátralépett egy lépést, majd egész testével felém fordult, úgy hajolt meg. Edward csak dermedten bámult rám. Nem néztem rá hosszan, nem akartam, hogy bármi is elterelje a figyelmemet dühöm tárgyáról. Robbanni akartam.

- Miss. Cecily! Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte nyájas hangon az a képmutató patkány!

- Hogy miben segíthet? – kérdeztem. Már-már féltem, hogy néhány fogam kitörik, olyan erősen szorítottam őket össze. – Meglehetősen elégedetté tenne, ha befejezné ezt az alávaló színjátékot. Minden szót hallottam, Brian.

Már láttam, hogy válaszra nyitná a száját, de nem érdekelt szánalmas kifogása. A megoldás villámként hatolt az agyamba. Eltökéltebb voltam, mint valaha. Széles mosollyal az arcomon folytattam. – Engedje meg, hogy gratuláljak mesterien kimunkált tervéhez, de sajnos el kell, hogy szomorítsam. Nem fog sikerrel járni. Azzal nem számolt ugyanis, hogy nekem jogomban áll bárkit azon nyomban elbocsátani a háztól. Nem fog nehezemre esni, kieszelni egy jó indokot, hiszen egyébként sem végzi túl jól a munkáját. Nem egy panaszt hallottam már magáról az utóbbi időben.

Utóbbi nem volt igaz, de meg kellett győznöm. Egyébként sem gondolkodtam. Csak úgy dőltek belőlem a szavak.

- Gondolom, nem kell sokáig magyaráznom. Amennyiben egy árva szót is szól édesanyámnak, előléptetés helyett szedheti a sátorfáját! Azt hiszem. még hálás is lehet, hogy nem dobom ki azon nyomban – mosolyogtam. Nem tudom honnan tört elő belőlem az ötlet, a határozottság, az eltántoríthatatlanság, de tudtam, hogy sikerrel jártunk. Láttam az ijedtséget Brian szemében. Tudtam, hogy akárcsak én, ő is meglepődött hirtelen jött hangulatváltozásomon. Nem jutott szóhoz, de nem is voltam kíváncsi egyetlen szavára sem. Nem tudtam tovább egy helységben maradni vele. Émelyegtem kegyetlenségétől. Elküldtem hát. – Most pedig kérem, távozzon – mondtam, majd megvártam, míg kővé dermedve lassan kisétál.

Mikor becsukta maga mögött az ajtót, odarohantam Edwardhoz és a karjaiba vetettem magam. Úgy ölelt, mintha nem lenne holnap. Előtört belőlem a zokogás. Érzelmek sokasága kavargott bennem: a megkönnyebbüléstől a dühön át a szeretetig. Egész testemben remegtem, de tudtam, hogy minden rendben lesz. A karjaiban teljes biztonságban éreztem magam. Ahogy ott álltunk a konyhában már-már összeforrva, megszűnt körülöttünk minden gond. Finoman cirógatta a hajam, én a hátát és a nyakát simogattam. Minden lélegzetemmel magamba szívtam mézédes, sajátos illatát. Hagytam, hogy szépen lassan elpárologjon belőlem a düh, és átadtam magam a közelében mindig rám törő eufórikus boldogságnak. Percekig álltunk így, majd eltolt magától, finoman letörölte a könnyeket az arcomról, közben mélyen a szemembe nézett.

- Minden rendben lesz – mondta ki ő is, amit éreztem –, csodálatos voltál!

- Nem tudom, mi ütött belém – mondtam szememet lesütve. – Úgy tűnik valamiben még is csak anyámra ütöttem – nevettem. Ő is velem nevetett. Őszinte, megkönnyebbült kacagás volt, melybe beleszökött a krízis elmúlása miatt érzett boldogság is. Önfeledten nevettünk ott, ahol percekkel ezelőtt sírni tudtam volna. Meglepő dolgokat tartogat az élet…

Miután nagy nehezen elbúcsúztam Edwardtól felrohantam arcot mosni. Nem akartam, hogy anyám bármi nyomát is észrevegye előbbi zaklatottságomnak. Még mindig remegett a kezem az izgalmaktól. Nem voltam teljesen nyugodt. Reméltem, hogy Brian nem kezd magánakcióba, de a remény olykor túl kevés. Nem lehettem benne biztos, mi járt a fejében. Utólag kicsit bántam, hogy nem hallgattam meg. Könnyen lehet, hogy akár bosszúból, akár mert azt hiszi mégis sikerrel járhat, hogy azt hiszi, anyám nem engedné, hogy elbocsássam, mégis szól neki. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól, és bár próbáltam elfojtani, aggodalmam sokszor felszínre tört. Tudtam, hogy ez az elkövetkező napokban nem lesz másként. Ez az egész most segített felébredni. Rájönni, hogy az élet nem tündérmese, hogy nem megy mindig minden tökéletesen. Néha kicsit szenvedni kell, hogy értékeljük a boldogságot. Miután megtöröltem az arcom, sietve rohantam végig a főlépcsőn, arra gyorsabb volt az út. Anyám már a szalonban volt. Türelmetlenül várt rám.

- Na, végre! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte szemrehányóan. – Történt valami?

- Nem, anyám – válaszoltam –, nem történt semmi.