Holtomiglan - Holtodiglan - 19. fejezet

19. fejezet – Búcsú... de kitől?

„Mindent elviszek és mindent itt hagyok,
Sohasem voltam és sohasem vagyok,
Te álmodj engem, álmodj tovább,
Soha nem veszíthetsz el.”

Republic

VOLT VALAMI FURCSA A LEVEGŐBEN. Valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan. Én csak abban voltam biztos, hogy mindenki engem figyelt. Méghozzá árgus szemekkel. A bátyám szükségét érezte annak, hogy folyamatosan körülöttem lebzseljen. Szerintem valaki elejtett véletlenül egy aprócska megjegyzést, amely ilyen viselkedést váltott ki belőle. Egy azonban biztos. Elég erős vagyok, és nem hagyom, hogy akárki tönkretegye a boldogságunkat. Nem fogom ilyen könnyen engedni, hogy romba dőljön minden, amit felépítettünk. Nem fogom őt elengedni. Soha.

Késő délután volt, az ablakból láttam, hogy Edward szorgosan dolgozik odakint. A konyhában ültem, és meguntam ezt a semmittevős állapotomat. Úgy gondoltam, hogy ideje valamit tennem. Felálltam, sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a hátsólépcső felé. A bátyám bukkant elő a semmiből, és kérdő pillantásokkal méregetett.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem felé fordulva. Biztos voltam benne, hogy csak ellenőrizni akart, de úgy gondoltam, hogyha már ilyen helyzet alakult ki, akkor kicsit leszek pimasz.

- Csak éppen megnéztelek – felelte kimérten.

- Nos, édes bátyám, megnyugtatlak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Gondoltam, hogy felmegyek a szobámba, és olvasok egy kicsit. Ha pedig szeretnél csatlakozni, semmi ellentmondásom nem lesz.

- Cecily, ne legyél szemtelen – mondta komolyan.

- Nem vagyok szemtelen, csupán elmondom az őszinte véleményemet. Netán, ha valami kérdésed van, akkor kérlek, kérdezd meg, és ne kerülgessük a forró kását. Viszont, ha nincs semmi, hagyj egy kicsit élni. Nem kell rám vigyázni. Ja, és Eleanor! Nem kell minden pletykát elhinni, amit terjesztenek! – mondtam végül, majd méltóságteljesen elsétáltam. Láttam, hogy a bátyámnak képletesen tátva marad a szája a meglepettségtől.

* * *

Vészhelyzet állt fent. Nem kockáztathattam, hogy lebukjunk, viszont látnom kellett őt. Nem bírtam volna úgy létezni, hogy nem láthatom csodálatos angyalarcát. Hiányzott már, de nagyon. Viszont nem akartam kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy talán most mindennek vége lehet. Túl veszélyes lett volna...

Kiléptem a szobámból, és jó alaposan körbepillantottam a folyosón. Sehol nem láttam senkit sem. Óvatosan, csendesen lépkedtem végig a csendes lakáson, nehogy valakit véletlenül felébresszek. Végzetes hiba lett volna...

Viszont feltűnt valami, amikor kiléptem az ajtón. Túl nagy volt a csend... Eddig akárhányszor kilógtam, mindig volt veszélyfaktor. Mindig számolni kellett azzal, hogy valaki meglát, hiszen ilyenkor még sokan nem aludtak. De most... Minden csendes volt, és kihalt.

Háromszor sétáltam körbe a birtokot, de sehol sem találtam meg őt. Idekint hideg volt, jeges szél fújt, és én nagyon fáztam. Abban reménykedtem, hogy Edward hátha csak késik egy kicsit, vagy valami dolga akadt, de erre nem láttam sok eshetőséget... Nagyon megijedtem. Sötét volt, alig láttam valamit, és egyre jobban féltem.

- Edward! – kiáltottam szerelmem nevét. – Edward!

Válasz azonban egyetlenegyszer sem jött. Fáradt voltam, nagyon fáradt, és féltem. Könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben elkeseredetten sétáltam vissza. Valami történt. Valami biztos, hogy történt.

Átlépve a konyha küszöbét azonban olyan dolgot láttam, amelyre egyáltalán nem számítottam. Ott várt rám az egész családom, készenlétben, Edwarddal. Döbbent csend uralkodott odabent, és a feszültség a tetőfokára hágott.

- Te meg mit csináltál odakint éjnek évadján? – szegezte nekem az első kérdést anyám.

- Csak gondoltam, járok egyet, és kiszellőztetem az agyam.... – a padlót bámultam, miközben ezt mondtam. Igyekeztem mindenhová nézni, kivéve családtagjaim vagy Edward arcára. Nem akartam leolvasni róluk az érzelmeket, amelyeket le lehetett volna.

- Cecily, elég legyen a hazugságokból! – csattant fel idegesen. – Mondd, meddig akarod még ezt folytatni?

- Hogy meddig? – Bátorodtam meg hirtelen. A hangom remegése egy pillanat alatt eltűnt. Úgy döntöttem, hogy elég a hazugságokból. Egy lapra tettem fel mindent. – Addig, ameddig nem engedik, hogy a saját életemet éljem! Úgy bánnak velem, mint egy utolsó senkiházival, pedig semmi rosszat nem tettem! Mivel érdemeltem ki azt, hogy ilyen módon szabályozva legyen az életem? Sosem tettem semmi rosszat, nem bántottam senkit, nem hazudtam, és most! Amikor itt lenne annak az ideje, hogy szeretnék végre a sarkamra állni, amikor szükségem lenne a megértésükre, akkor nem kapok semmit. Így van ez rendjén? Szerintem egyáltalán nem!

- Cecily – apám hangja jóval kedvesebb volt, mint anyámé. – Ez így nem járja. Ne mondj olyan dolgokat, amelyek nem igazak. Tudnod kellene, hogy szeretünk. Ne vádolj minket olyan dolgokkal, amelyek nem valósak. Ráadásul anyádnak igaza van. Nem szabad ezt csinálni. Te hazudtál nekünk!

- Hazudtam, mert rá voltam szorulva! – tiltakoztam továbbra is. Habár, már nyilvánvalóvá vált előttem is, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg.

- A hazugságra nincs mentség! El kellett volna mondanod az igazat.

- Ó, igazán? És mit értem volna el vele? Így is ugyanaz lesz a vége! Bármit teszek, nem felel meg, és úgysem lesz jó. Igen, rendben, akkor végre elmondom, hogy mit érzek én, hogy mit titkolok már annyi ideje. Szerelmes vagyok. – Anyám és bátyám felszisszentek. – Igen, de még mennyire! És nem fogom őt elhagyni, ez bármennyire is nem tetszik maguknak. Edward lett az életem, és...

- Elég! – kiáltotta anyám. – Ezt nem hallgatom tovább! Mennyi marhaságot hordasz itt össze, édes lányom! Még hogy szerelmes vagy? Tizenhat éves vagy, azt sem tudod, mi a szerelem! Nem fogjuk ezt engedni. A legésszerűbb módszer az lesz, ha szépen befejeződik a kis... románcotok. – Hallottam a hangján, hogy nehezére esett kimondani a szót. – Ennyi volt. Mi keresünk egy új kertészt, te pedig Londonba mész tanulni a jövőhónap kezdetével.

- Mi? Londonba? – suttogtam elhalóan. – Azt már nem... Nem megyek... sehova...

- Kérem – hallottam meg a világon a leggyönyörűbb hangot, mely most szólalt meg először. Összerezzentem tőle. – Ne Cecilyn csattanjon az ostor a történtek miatt... Az egyetlen hibás csakis én vagyok. Nem várom, hogy elnézzék nekem, vagy megbocsássanak. Úgy vélem, semmi rosszat nem tettem. Nem voltam képes parancsolni az érzéseimnek, és ennyi. De nem is akartam. Nekem... Ő jelent mindent. Büntessenek csak nyugodtan, ha így gondolják, de ne őt bántsák emiatt. Hisz még csak egy fiatal lány! Maguk nem voltak szerelmesen fiatalon? Nem érezték, hogy valakiért képesek lennének mindent feladni? Mert én most ezt érzem. Eltilthatnak minket egymástól, sőt, akár a világ másik végére is elküldhetik, hogy távol legyen tőlem. De valamit sosem vehetnek el tőlem, tőlünk. Ez pedig a szerelmünk. Mert ez örökké tart. Akárhogy is próbálkoznak, de nem fogják tudni elvenni tőlünk. Sosem. Mert ez a miénk, és az is lesz, amíg világ a világ.